Emlékképek Bürger Miklósról
Nem állítom, hogy a rossz hír nem volt várható, de azért mégis benne van az emberben, hogy ha valakinek a telefonszámát fejből tudom, az mindig ott is lesz a vonal túloldalán, bármikor kérdezhetek tőle bármit, amiről tudom, hogy majd ő tudni fogja... Nehéz lesz elfelejteni ezt a telefonszámot.
Bürger Miklós a magyarországi jazz-zongorázás egyik abszolút szegmensen tevékenykedő alakja volt. Ahogy mondják a szakértők, kétféle jazz-zongorista létezik: az egyik, amelyik a zongora felől közelíti meg a zenét, ilyen mondjuk Oscar Peterson, a másik, amelyik a komponálási oldalról, és a zongora inkább eszköz neki. Mint Dave Brubecknek. Bürger volt a kettő közti típus, azokat szerette es követte, akik mindkét oldalról közelítettek, Errol Garner, Monty Alexander, Oliver Jones.
Én 40 évvel később születtem, tehát a korai időszakairól csak elmondásokból van némi képem, de a személyes élményeimet megosztom most mindenkivel.
1994-ben a Tatai Jazzkutatási Táborban találkoztunk először, de nem sok közös dolgunk volt egymással a Simon Géza Gábor vezette campingen, mindannyian kaptunk egy-egy estet, mint házigazdák es konferálnunk kellett. Én azt az estet kaptam amin a Vukán György féle trio Balázs Elemér szerzeményeit játszotta, Berkes Balázzsal a bőgőnél. A nappalok előadásokkal teltek es néhányan megkérdeztek, lesz-e idén is a Burger Trio, mert az előző években az volt ám csak a valami... Nem tudtam, csak annyit, hogy Vajda Sándor bőgőzött es Földessy Csongor dobolt a trioban.
Az utolsó estén kötelezően szóltak, hogy a jam session nem mehet le anélkül, hogy játszanék. Előtte sose játszottam színpadon jazzt, amolyan műkedvelő voltam. Lement a Szekszárdi Jazz Kvartett műsora és a jam session elkezdődött.... de akkori tanárom Balogh József is lejött és azonnal eltűntek a zenészek mögülünk.... Fent maradtunk két klarinéttal.... közönség volt, kissé önérzetes zenészek is messziről néztek, mit tudunk így csinálni. Végül eljátszottuk az All of Me-t ketten, majd a Somebody Loves Me következett, és akkor megszólalt mögöttünk a zongora. Burger Miklós egy az egyben játszotta a Dave McKenna-fele walking bass-akkord kíséretes "one man band" technikát. A negyedik számnál már dobos is jött, Szőke Károly személyében (akihez szintén barátság köt a mai napig). Óriási siker lett és ennek hatására akkori lakóhelyemen, Dunakeszin megindítottuk a 424-es Jazz klubot, mely minden második pénteken várta a közönséget. Bürger Miki es Szőke Karcsi mellett, jobbára beeső bőgősök voltak, de a legnagyobb nyeremény az akkor éppen hazatért Varró Louie volt, akinek hívószavára Regős István és neje is gyakran látogattak ki jammelni, vagy épp önálló koncertet adni. Ez az öt év volt a legaktívabb ideje annak, amit Miklóssal töltöttem, még a Magyar Rádió hatos stúdiójában is felléptünk.
A másik vonala ennek az együttműködésnek az 1995-ben megjelent That's All című lemeze, amelyen 17 évesen játszhattam. Érdekes, hogy először egy keringő volt betervezve a lemezre, de végül megjelent a stúdióban Szalóky Béla és együtt eljátszottuk a There Will Never Be Another You es az I Got Rhythm című dalokat, majd ebből az utóbbi került a lemezre.
Milyen is volt Bürger Miklós? Úriember, magas 190 centijével, vastag szemüvegével eltéveszthetetlen figurája volt a magyar jazzéletnek. Szenvedélyesen gyűjtötte a Down Beat magazinokat, nem volt név akit ne tudott volna azonnal beazonosítani.
Egy németországi turné alkalmával Pesten beült a buszba fekete öltönyben, fehér ingben es bordó nyakkendőben. Kérdeztem, nem lesz ez igy kényelmetlen? A válasza ez volt: "Ha be kell menni bármilyen irodába, mondjuk a határon, ebből nem lehet baj."
Joe Fritz