„Szeretnék szent lenni.”

 

A Cartaphilus Kiadó minden jel szerint felkarolta a jazz ügyét. A műfaj több fontos képviselőjéről jelentetett meg monográfiát az elmúlt egy-két évben. A legnagyobb adósságot akkor törlesztette, amikor kiadott egy John Coltrane-monográfiát, Lewis Porter tollából. Az olvasók öröme mégse felhőtlen.

Aki szorgosan lajstromozza hazai szégyeneinket, bizonyára rögzítette gyűjteményében azt a tényt is, hogy John Coltrane-ról, a 20. század egyik legeredetibb és legjelentősebb muzsikusáról épp negyven évvel (!!!) a halála után jelent meg az első monográfia magyarul. Simon Géza Gábor ugyan már sok évvel ezelőtt készített a szaxofonosról egy hosszabb tanulmányt, de írása gyakorlatilag hozzáférhetetlen, akárcsak Ekkehard Jost Free Jazz című könyvének folytatásokban közölt magyar fordítása (Szigeti Péter munkája), melyben – kiemelten – két, egyenként mintegy húsz oldalas fejezet foglalkozik Coltrane zenéjével (az első a modális korszakkal, a második az utolsó évek termésével).

 

Örülnünk kellene tehát, hogy végre kezünkbe foghatjuk Lewis Porter zeneprofesszor, muzikológus egyetemi tanár eredetileg 1999-ben publikált művét az A Love Supreme szerzőjéről, zavartalan lelkesedésünket azonban több bántó tény mérsékli. Mindenekelőtt az, hogy a vaskos könyvről nehéz eldönteni, vajon kinek, milyen célközönségnek íródott. Aki például átrágja magát az első 128 oldalon (a főszöveg a 358. oldalon fejeződik be), egy feleslegesen részletező, mondjuk ki kereken: dögunalmas életrajzot olvashat a fiatal muzsikusról. Pedig a főszöveg több mint egyharmadát kitevő korai életrajznak a muzsikus aktív éveire is hatással levő lényege nagyjából egy mondatban összefoglalható volna: John Coltrane, amióta csak megismerkedett a szaxofonnal, szinte mániákusan gyakorolt, s a jazzistáknál szokatlan tudatossággal-komolysággal törekedett arra, hogy minden tekintetben (technikailag, zeneelméletileg és szellemileg) megtalálja a saját, a műfaj történetében példa nélkül álló hangját. Porter ráadásul az amerikai életrajzoknak azt a fárasztóan objektivitásra törekvő, s fordításban még elviselhetetlenebb válfaját követi, melyekben iskolatárs, volt szerető, munkatárs, nagynéni, a postás, a fogorvos és a házmester nyilatkozik egyforma magabiztossággal (és gyakran természetesen egymásnak ellentmondva) a főhős nyakkendőjéről, evési szokásairól, gyermekbetegségeiről és a nyári szünetben hallgatott lemezeiről. Aligha hihető, hogy aki a John Coltrane-ról szóló monográfia olvasására szánja el magát, ezekre a teljesen érdektelen gyermekkori apróságokra volna kíváncsi.

 

A kötet 129-358. lapjait böngészve sajnos ismét csak az előbbi kérdés merül fel az olvasóban: vajon kinek írták a könyvet? Ugyanis A fordulópont – Miles és Monk című fejezettől kezdve Porter felhagy a részletező életrajzzal, helyette végtelennek tűnő zeneelméleti fejtegetésekbe bocsátkozik. A helyenként kottapéldákkal is illusztrált zenei elemzés marad végig könyvének főszólama. Íme, egy kíméletesen rövid példa: „1959 februárjában Coltrane a >Limehouse Blues< akkordjaihoz illesztette a tercprogressziót. A szóló eleje Cm7–Db7–Gb–A7–D–F7-et sugall; ez alatt a ritmusszekció négy ütemen keresztül egy szimpla F7 akkordot játszik. Coltrane a következő akkordban ugyanezt teszi, és a szólója néhány pontján, valamint a verzió végén, amikor Adderleyvel váltogatják egymást, utal a behelyettesítéses formulájára.” (191. o.) Meggyőződésem, hogy egy Coltrane-könyvet elsősorban a zene elméletében járatlan, laikus zenerajongó vásárol meg, mert izgatja a Coltrane-jelenség. Hogy ki volt ez a nem mindennapi művész, hogyan gondolkozott, mi a titka a sok misztikus című – hol kereszténységet, hol más vallásokat sugalló – szerzeményének, hogyan viszonyult az afrikai kultúrához, miért váltak oly hosszúvá kései előadásai stb. Porter válaszol is e kérdések némelyikére, de a feleleteket elrejti az elméleti fejtegetések közé, arra kényszerítve a legkitartóbb olvasókat, hogy egy számukra ismeretlen nyelv labirintusain verekedjék át magukat minden fontos információért. Mintha egy egyetemi előadó a modern szimbolikus logika jelrendszerét használva próbálna megértetni egy-egy szemantikai problémát a logika nyelvében járatlan nyelvészhallgatóival. Az olvasó nem tudja, puffogó nagyképűségnek vagy „csak” egyszerű érzéketlenségnek/tapintatlanságnak tekintse az eljárást. Akármi legyen is a magyarázat, Porter antipatikus módszerét bántó tárgyi tévedések teszik még elfogadhatatlanabbá. Coltrane máig nagy becsben álló Blue Note-albumáról, a Blue Trainről azt állítja, hogy „1957. szeptember 15-én, a Five Spotban adott koncerten rögzítették”. Ezt furcsa olvasnia olyasvalakinek, aki már hallotta a lemezt, s pontosan tudja, hogy nem élő felvétel. S valóban, a lemez hátoldalán ez olvasható: „Recorded on September 15, 1957 at the Van Gelder Studio, Hackensack, New Jersey (kiemelés tőlem, MJGy).

 

Miközben Porter minuciózus gondossággal szöszmötöl Coltrane-nek az olvasók többsége számára ellenőrizhetetlen zeneelméleti újításaival, nagyvonalúan elfeledkezik egy-egy különleges produkció létéről. Felteszem, az átlagolvasó szívesen informálódott volna olyan lemezekről, mint a Dakar (1957. április 20.), melyen az életműben egyedülálló módon két baritonszaxofonos szólista csatlakozik Coltrane-hez és a ritmusszekcióhoz. Ám a lemezről nemcsak a főszöveg, hanem a könyv végén található, látszólag nagy gonddal összeállított, terjedelmes Kronológia

sem tud, illetve ennyit közöl: „Prestige All Stars felvételt készít”. Mennyivel jobb lett volna, ha Porter külön fejezetbe sűríti a Coltrane elméleti újításaival kapcsolatos mondandóját, s a kötet további részeiben tömör, hétköznapi nyelven

megfogalmazott elemzéseket ad a mester korszakairól, illetve egyes lemezeiről, ahogy azt Joachim E. Berendt vagy nálunk Gonda János tette összefoglaló munkájában. Így az olvasó átfogóbb képet kapott volna a méretében is impozáns életműről, s a lemezek hátterében munkáló magasrendű spiritualitásról.

 

Nem lehet elhallgatni, hogy Porternek igen gyenge oldala a vallástörténet, márpedig bizonnyal állítható, hogy annak, aki Coltrane-monográfia megírására vállalkozik, mélyreható vallástörténeti ismeretekkel kell rendelkeznie. Sokkal jobb lett volna, ha Porter nem négy és fél (!!!) oldalas minifejezetben intézi el filozófia és vallás kérdéseit egy olyan életművel kapcsolatban, melynek az évek múlásával mind meghatározóbb elemévé vált a metafizika. A következő mondat például nem szabadna, hogy szerepeljen egy filológiailag igényes monográfiában: „[az Om című varázslatos albummal kapcsolatban] A rajongók némelyikét meglepte az együttes kántálása (állítólag a Bhagavad-Gítából, a hinduizmus klasszikus költeményéből idéztek) a huszonkilenc perces darab elején és végén.” (kiemelés tőlem, MJGy). E problémának illett volna utánanézni, de a metafizikai kérdéseket némi feszengéssel érintő szerző erre nem vállalkozott. Hasonlóképp felületesen intézte el Alice Coltrane mélyen vallásos zenéjét, s épp csak utalt olyan lemezekre, mint Pharoah Sanders Karmája, mely nyilván nem születhetett volna meg a Coltrane-Sanders közös munkák nélkül.

Összefoglalva: a magyar olvasó valószínűleg jobban járt volna, ha Lewis Porter könyve helyett Eric Nisenson 1995-ös, kottákat mellőző, a közönség által is érthető problémákra koncentráló Ascension című opusát kínálja neki a kiadó.

 

Egyoldalú volna azonban e bírálat, ha megfeledkezne a kötet értékeiről. Az az olvasó, aki vállalja a zeneelméleti labirintusban való bolyongást is a hiányzó információkért, jó csokorra valót szedegethet össze a könyv lapjairól. Porter felveti például annak lehetőségét, hogy az Om album készítésekor Coltrane LSD-hatás alatt állt; más helyen megtudjuk tőle, hogy az 1964-ben meghalt Eric Dolphy basszusklarinétját és fuvoláját a halott muzsikus édesanyja Coltrane-nak ajándékozta, aki használta is a hangszereket egy-egy számban. Érdekes adalék a kései Coltrane és hű közönsége kapcsolatához, hogy egyesek felfigyeltek Krisztus (Jesus Christ) és Coltrane monogramjának azonosságára, s „ebből néhányan arra következtettek, hogy John mélyen vallásos és végtelenül alázatos ember”.

 

Könyve végén Porter néhány sommás, de valószínűleg száz százalékosan igaz állítást kockáztat meg Coltrane-ről, ezeket is érdemes kigyűjteni a kötetből. Így foglalja össze e művészet lényegét: „A muzsikájában hihetetlen erő és realitás van, mélység és komolyság, de egyetlen hivalkodónak, fellengzősnek vagy álságosnak ítélhető hangot sem hallhatunk”. Zenéjének felbecsülhetetlen hatását sikerül tömören érzékeltetnie: „Coltrane óta senkiből sem lehet úgy jazzmuzsikus, hogy nem ismeri az ő zenéjét”. Végül ismét egy mondat az örökkévalóságnak: „Ezeknél különb hangokat aligha hallhatunk többé.” Porter több helyen világossá teszi, hogy kevés modern művész jutott el művészi gyakorlatában olyan szellemi magasságokba, ahová John Coltrane. Amikor egy popcsillag (Prince) istennek nevezi magát, azt legfeljebb merész reklámfogásnak érezzük. Amikor azonban Coltrane 1966-ban egy japán újságíró sematikus kérdésére: „Milyen szeretne lenni tíz év múlva?” azt feleli: „Szeretnék szent lenni.”, azt véleményem szerint halálosan komoly válaszként kell értékelnünk, még akkor is, ha a „szent” szót nem a katolikus teológiának megfelelő értelemben használta. Amennyiben ugyanis létezik szakrális jazz, azt John Coltrane lemezein kell keresnünk.

 

(Lewis Porter: John Coltrane. Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2007. 450 o. Fordította Szántai Zsolt.)

 

Máté J. György

 

 

 

 

.