Zenészek és kritikusok Keith Jarrettről


Abban a bandában, amelyikben Keith Jarrett-tel és Jack DeJohnette-tel játszottam, Keith és Jack diktálta, merrefelé menjenek a hangok, ők határozták meg a játékot meg a ritmusokat. Megváltoztatták a muzsikát, a muzsika meg egyszerűen kinőtte magát valami mássá. Senki más nem tudott így muzsikálni, mert nekik nem volt Keithük és Jackük.

 

Miles Davis

 

Jarrett rendkívül sokoldalú muzsikus. Három úton halad párhuzamosan, s tevékenysége mindhárom területen jelentős. Az első a szolisztikus zongorázás, amely a legnagyobb szabadságot nyújtja. Itt bontakozik ki a leginkább Jarrett zenei világának összetettsége és színgazdagsága. Ebben a későromantikus, impresszionista és modern zene hatásától a nyugat-indiai, latin és afrikai ritmikáig sok minden megtalálható. Néha egyszerű, diatonikus harmóniákkal építkezik, máskor szüntelenül tekergő, modulatorikus „bolyongásba” fog, ismét máskor egy ostinato ritmusképletet kezd fejleszteni, a metrikai és hangsúlyeltolási kombinációk széles skáláját vonultatva fel. Jarrett…a csúcspontra való feljutás, az azonos zenei anyaggal való nagyívű építkezés mestere.

 

Gonda János

 

 

Jarrett zenéjében a tiszta érzelem legnyilvánvalóbb kifejeződése ostinatóinak hosszában, valamint autoerotikus nyögéseiben, sóhajtásaiban, mormogásaiban és nyöszörgéseiben figyelhető meg, amikor felpattan a székéről, hogy játék közben a vesemedencéjével feküdjön rá a billentyűkre. Mindez beletartozik Jarrett karizmájába; sok-sok éve ő a legnépszerűbb fusion-zenész, bár, legalábbis Amerikában, a nyolcvanas években mintha némileg csökkent volna a Jarrett-divat. Az érzelmekbe való menekülése – akár saját elhatározásból történt, akár isteni sugallatra – ismerős lépés az Énbe hátráló mai fiatalság számára.

 

John Litweiler

 

 

E hangversenyek nemzetközi sikerének köszönhetően [Keith Jarrett] lett az 1970-es évek egyetlen jazzművésze, aki képes volt a zenehallgatók tömegét megragadni anélkül, hogy bármiféle engedményt tett volna a kommersz irányzatoknak. Mi több, azzal, hogy a Miles Davis zenekarából való kiválását követően többé nem volt hajlandó elektromos hangszereken játszani, úttörő szerepet vállalt az akusztikus zene iránti érdeklődés újjáélesztésében.

 

Bill Dobbins

 

 

Solo Concerts című lemezével nemcsak, hogy kirándulást tett több évszázad zongoramuzsikájának birodalmába, hanem az egyre bonyolultabb emberi lélek számos „táját” is bejárta.

 

Joachim E. Berendt

 

A szólista Jarrett jazz-diszkográfiája

Facing You ECM 1017           1971.

Solo Concerts Bremen/Lausanne ECM 1035-37     1973.

The Köln Concert ECM 1064-5        1975.    

Hymns Spheres ECM 1302           1976.

Staircase ECM 1090-1        1976.

Sacred Hymns of G.I. Gurdjieff ECM 1174           1979.

Sun Bear Concerts ECM 1100           1980.

Invocations/The Moth And The Flame ECM 1201-2        1980.

Concerts (Bregenz/München) ECM 1227-29     1981.

Book Of Ways ECM 1344-5        1986.

Spirits ECM 1333-4        1987.

Dark Intervals ECM 1379           1988.

Paris Concert ECM 1401           1988.

Vienna Concert ECM 1481           1991.

La Scala ECM 1640           1995.

The Melody At Night, With You ECM 1675           1998.

Radiance ECM 1960-1        2002.

Tokyo Solo ECM                      2002. (DVD)

The Carnegie Hall Concert ECM 1989-90     2005.

 

Keith Jarrett klasszikus zenei szólófelvételei

 

Bach: Das Wohltemperierte Klavier, Buch I ECM 1362-3        1987.

Bach: Goldberg Variations ECM 1395           1989.

Bach: Das Wohltemperierte Klavier, Buch II ECM 1433-4        1990.

Sosztakovics: 24 Preludes and Fugues op. 87 ECM 1468-70     1991.

Bach: The French Suites ECM 1513-4        1991.

Händel: Suites For Keyboard ECM 1530           1993.

 

Rövid életrajz

 

Keith Jarrett 1945. május 8-án született a Pennsylvania állambeli Allentownban. Háromesztendős korában kezdett zongorázni. Csodagyereknek számított, még tíz éves sem volt, amikor már koncertezett, klasszikus és saját kompozíciókat játszott. Később a bostoni Berklee College of Music növendéke lett. Miután New York-ba költözött, rövid ideig Art Blakey együttesének zongoristája volt. 1966-ban csatlakozott a Charles Lloyd Quartethez, nemzetközi hírnevét ebben az időszakban alapozta meg. A szaxofonos zenekarával bejárta a világot, Forest Flower című lemezük csehszlovák présben a szocialista országokba is eljutott.

Jarrett pályájának következő állomása Miles Davis zenekara volt. Az itt fellépő fiatalok szinte egytől-egyig néhány éven belül már világsztárnak számítottak. Az ekkoriban elektromos orgonán és Fender-zongorán játszó Keith Jarrett-tel se történt másként. A Davis együttesében töltött évek alatt már saját kiszenekart is vezetett, elkészültek első ismertebb, saját neve alatt megjelent lemezei (Ruta and Daitya; The Mourning Of A Star; El Juicio, 1971) duó- és kvartett-felállásban. Több korai lemezén szopránszaxofonon és ütőhangszereken is játszott (pl. Expectations, 1971; Fort Yawuh, 1973). Muzsikusait éles szemmel válogatta össze: legtöbbjükkel hosszú évek munkakapcsolatát alapozta meg huszonéves korában. Amerikai kvartettjében Dewey Redman, Charlie Haden és Paul Motian, későbbi európai kvartettjében Jan Garbarek, Palle Danielsson és Jon Christensen lett állandó tag. Az 1983 óta működő Keith Jarrett Trio összeállítása (Gary Peacock – bőgő, Jack DeJohnette – dob) negyed évszázada változatlan.

Zenekari felvételei mellett már a ’70-es évek első felében fontos szerepet kaptak pályáján a szolisztikus előadások. Egyik legnagyobb sikerét az 1975-ben publikált The Köln Concert című dupla nagylemezével aratta. Miután kivált Davis zenekarából, csak akusztikus hangszereken játszott. Fő hangszere természetesen a zongora maradt, de több szólólemezt készített más billentyűs hangszerekkel kísérletezve: az 1986-os The Book Of Ways-en például clavichordot használ.

Az évek során Jarrett a műfaj egyik elsőszámú improvizatőrévé fejlődött, mesteri rögtönzéseit elsősorban szólókoncertjein kamatoztatja. Rengeteg rövid, illetve nagyobb ívű szerzemény fűződik a nevéhez, de lemezein időről-időre visszatér a jazz jól ismert sztenderdjeihez is. Míg olyan albumai, mint az In The Light (1973) vagy a The Celestial Hawk (1980) a zenekarra komponáló muzsikust profilírozták, a ’80-as évekkel kezdődően Jarrett alkalmanként átrándult a klasszikus zene világába, és Bach-, Händel-, Mozart és Sosztakovics-interpretátorként is megmérette magát.

Ahogy kiküzdött stílusához és kipróbált zenésztársaihoz, úgy lemezkiadójához is hű maradt az amerikai pianista. Korai felvételeit a Vortexnél, az Atlanticnál, a Columbiánál és az Impulse-nál jelentette meg, de harminc éve kizárólag a müncheni ECM (Editions of Contemporary Music) lemeztársaságnál publikál. Mintegy hatvan lemezt jelentetett meg Manfred Eicher producer német kiadójánál: Keith Jarrett mind színvonalban, mind változatosságban a kortárs jazz egyik legnagyobb teljesítményét valósította meg e lemezeken.

 

Kalandozás a szólista Jarrett világában

A legjelentősebb halott jazz-zongoristák, így Art Tatum és Erroll Garner, Bud Powell és Lennie Tristano, illetve a legnagyobb élők: például McCoy Tyner és Keith Jarrett közös jellemzője, hogy mindenfajta méricskélésen és versenyen kívül állnak. Közöttük csak legnagyobbak léteznek. S amiben az egyik a legjobb, semmivel sem csökkenti a többiek érdemeit. De úgy is fogalmazhatunk, hogy legbensőbb lényegükben e művészek ugyanazokat az értékeket mutatják: természetességet, mélységet, igazságot. Sokféle zenei képletben alapvető és ritkán hallható tudást közölnek az emberi állapotról.

Keith Jarrett már régóta olyan volumenű teremtő szellemnek számít, amilyennel állandó párbeszédet kell folytatnia fiatalabb pályatársainak, függetlenül attól, hogy mesterüknek tekintik-e, illetve tanítványának érzik-e magukat. A már most is példátlanul impozáns életmű folytonos kutatásra, újabb és újabb vizsgálatokra ösztönzi az utódokat és a kritikusokat, egyszóval mindenkit, aki be akarja járni a jazz szó állandóan változó jelentéstartományát, illetve érteni kívánja a modern jazz formanyelvét. Jó három évtized távolából úgy tűnik, a jazz-szólókoncertekkel Jarrett egy egészen új hangzást vitt a műfaj történetébe. A The Köln Concert – dacára annak, hogy időben nem az első szólólemeze volt – korszakalkotó vállalkozásnak bizonyult, melyet több zongorista megpróbált elismételni, de csupán halvány utánzatokra futotta az erejükből – ha valami hasonlítható ehhez a mérföldkőnek számító zenéhez, az mindenképpen a zongorista valamelyik későbbi szólófelvétele, talán leginkább az 1981-es Concerts. Végigtekintve a szólista Jarrett eddigi életművén, valamint klasszikus zenei interpretációin, az a paradoxnak ható gondolata támad a zenehallgatónak, hogy a zongorista épp azzal vált a jazz páratlan mesterévé, hogy többnek mutatkozott egyszerű jazzmuzsikusnál. Fogalom lett és intézmény, élő klasszikus, aki előtt sorra nyíltak meg a zene korábban hermetikusan zárt fellegvárai: 1978-ban a New York-i Metropolitan Operában koncertezett, 1990-ben a bécsi Musikvereinben; egy évvel később a bécsi Staatsoper látta vendégül, majd 1995-ben a milanói Scala. Patinás művészeti akadémiák választották tagjaik közé, kitüntetéseit és zenei díjait külön cikkben kellene felsorolni.

Jarrett pályája kezdetétől hatalmas mennyiségben adja közre produkcióit: 1971 és 1991 között tizennégy jazzszóló-lemezzel szerepelt a piacon. Kétségtelen, hogy e zenei titanizmus csúcspontja Manfred Eicher producer eddigi talán legmerészebb vállalkozása, a 10 nagylemezből álló Sun Bear Concerts megjelentetése volt. Az ECM gesztusa példa nélkül állt a jazz történetében: a pianista 1976-os, öt várost érintő japán turnéjának teljes anyagát adták ki lemezen. Olyasfajta hódolat nyilvánult meg itt egy élő művésszel szemben, ami a lemezkiadás történetében inkább csak a legnagyobb tiszteletben álló, s már eltávozott előadókat illeti meg (ld. a 15 CD-ből álló Richter In Prague című kiadványt, mely öt évvel a zongorista halála után jelent meg). S ha a 10 lemezes Sun Bear Concerts kiadását példátlan hommage-gesztusnak tekintjük, akkor hasonlót mondhatunk a „csupán” 3 LP-n megjelent Bremen/Lausanne-ra is, hiszen a jazz korábbi történetében elképzelhetetlennek számított, hogy valaki (ráadásul egy huszonéves, fiatal művész) három lemezen keresztül szólóban improvizáljon zongorára, s a közönség meg is vegye a terméket. (Maga a 3 LP-s album is ritka tünemény volt a kiadók kínálatában: a francia BYG 1970 végén rögzítette Alan Silva avantgarde bőgős és a Celestial Communication Orchestra tripla nagyzenekari lemezét, de ez a muzsika a free jazzt hallgató rétegközönségnek szólt.)

Az is nyilvánvalónak látszik, hogy a korabeli kritikák egy része szintén inkább e titanizmusra, semmint a produkciók kvalitásaira reagált. Meglepően kevés bíráló kritika érte a ’80-as évek fordulóján publikált, s a „nagy” koncertalbumok erényeit bizony nélkülöző Sacred Hymns című, az örmény Georgij Ivanovics Gurgyiev (Gurdjieff) misztikáját tükröző esszélemezt, vagy a szintén ekkoriban keletkezett, sípos orgonán és szopránszaxofonon előadott Invocationst, illetve a néhány évvel későbbi Book Of Wayst, mely alighanem túldimenzionálta a törékeny hangú, egykor főleg házimuzsikáláskor használt clavichord (vagy klavichord) szerepét. Szintén kevés összehasonlító elemzés született az orgonaszólókról, pedig a korábbi (Hymns Spheres) hallhatóan összeszedettebb és zeneileg előbbre mutató, mint későbbi párja (Invocations). Ugyancsak a szólóban előadott vállalkozások vitatható részéhez tartozik a valóságos hangszerarzenált felvonultató kétlemezes Spirits (1986), mely védelmezői (gondoljunk itt elsősorban a Jarrett-monográfus Ian Carr személyére) szerint az etnikus jazz érdekes példája, más kutatók szerint azonban bizarr s képtelen kiadvány. Akárhogyan legyen is, nehezen vitatható, hogy a Spirits, minden egyedisége ellenére, máig marginális jelenség maradt a vonzóan gazdag életműben.

A jazzszólista Jarrett egyik kulcslemeze, s az ECM kiadó sikerlistáján is az örök élbolyba tartozó The Köln Concert, mely színvonalával valóban rászolgált népszerűségére. Jarrett itt annyira koncentráltan játszik, hogy még ma, több mint harminc évvel a lemez megjelenése után is nehéz elhinni, hogy semmiféle előzetes koncepciója sem volt a művésznek, hogy egyetlen hangot sem írt meg előre, vagyis, hogy a két nagylemez teljes anyaga merő improvizáció, a fülünk hallatára készülő hangkatedrális. Pedig a zongorista joggal panaszkodhatott a rosszul hangolt hangszerre, a felvétel mostoha körülményeire, illetve saját egészségi állapotára: egy hosszú turné végén, lelkileg és fizikailag kimerülten ült le Jarrett Kölnben a zongorához. Ám a hallgató semmit sem érzékelhetett e problémákból a lemezt hallgatva. Jarrettnek később is sikerült tőkét kovácsolnia a balszerencsés körülményekből: még 1996 novemberében, a végső kimerültség határán is végigjátszotta olaszországi szólóturnéját, pedig, mint maga nyilatkozta, úgy érezte magát a színpadon, mint akit marslakók támadtak meg.

A bremeni, lausanne-i és kölni felvételek idején Jarrett még fiatalember, alig harminc éves – és fizikai teljesítőképessége is elsőrangú. Ekkoriban még évi ötven szólókoncertet ad, bár előadásain alkalmanként előveszi súlyos hátfájása. A korai termésből az első dupla album, a Bremenben és Lausanne-ban felvett hangversenyek ajánlhatók elsősorban: itt a populárisabb zongorajátékos jut szóhoz, a zene emészthetőbb valamivel, mint a kölni koncerté, s nem érződik rajta olyasfajta kedvetlenség, mint a Japánban rögzített 1987-es Dark Intervals egyes pontjain. A korai korszak jelentékeny lemeze az oslói stúdióban felvett Facing You is, Jarrett első szólóprodukciója, s ugyan nyolc, különböző hosszúságú darabból áll, mégis már itt felmerül a több tételes szvitszerűség problémája: a különálló számok olyannyira lekerekítettek és összetartozónak hatók, hogy a hallgató szívesebben tekinti őket egy nagyobb egység részeinek, semmint előzménnyel-folytatással nem rendelkező, önálló szerzeményeknek.

A ’80-as évek végéről származó Paris Concert némi joggal viselhetné a The Young Persons’ Guide To Keith Jarrett közcímet. A pianista szólókoncertjeinek összes varázslatát, technikai sziporkáját, fény- és árnyoldalát bemutatja, úgyhogy a szólólemezek világával való ismerkedést érdemes akár itt kezdeni. Más kérdés, hogy a Jarrett korábbi munkáit már jól ismerők önismétlést, kiüresedett manírokat és túlságosan kiszámítható fordulatokat fedezhettek fel a három számos albumon. S a sokszor emlegetett, a művészi összpontosítás és elmélyedés hangjaiként definiált jarretti nyögések-sóhajok-morgások Párizsban már akár önparódiának is beillettek. A húsz éves periódust a megint csak vitatható bécsi koncert zárja, mely ugyan zeneileg koherensebb képet nyújt a párizsi hangversenyhez képest, viszont helyenként dominálnak rajta a Bach- és Sosztakovics-indítások, amik zavaróan hathatnak a jazz-idiómához szokott befogadóra.

Az új, a krónikus kimerültségből lassan ismét talpra álló szólista először a feleségének dedikált The Melody At Night, With You albumon hallatta hangját. A több évig tartó betegség sokban módosította Jarrett addigi zenei elképzeléseit. Korábbi szólólemezei szabad formájú improvizációk voltak, itt sztenderdeket játszott lemezre házistúdiójában, s a korábbinál jóval nagyobb hangsúlyt fektetett a dallamosságra. A CD-n hallható Be My Love például Mario Lanza előadásában vált ismert dallá; egy interjúban azt nyilatkozta: a jazzlemezeken a melódia általában csak az improvizáció hordozója; itt azonban maga a dallam a zene szubsztanciája. Ezt 2002-ben a tokiói DVD, valamint a Radience követte. Korábbi koncertjeit a nagyívű kompozíciók uralták, s a szerzemények egybefolytak, az új Jarrett a kisebb formákra helyezte a hangsúlyt. Saját magyarázata szerint: ha elkezd játszani egy darabot, és másfél perc múlva úgy érzi, itt a vége, akkor abba is hagyja a játékot. A korábbi gyakorlatáról úgy vélte, a bonyolult szabályok kezdtek eluralkodni a játékos felett, pedig megtehette volna, hogy egyszerűbb szabályok szerint improvizál, melyek esetleg még felfedezetlen tájakra is elvitték volna. A legfrissebb anyag, a Carnegie Hallban rögzített koncert akár egy önéletrajzi portré is lehetne. Mindkét szett dalok szvitjére emlékeztet (ami a régi zongorista világát idézi), ezek egy része lírai, mások keményebbek, viharosabbak. Az öt ráadás között szerepeltek olyan régebben már másképpen eljátszott darabok, mint a Time On My Hands vagy a My Song. A Carnegie Hall Concert viszonylag rövid darabjaiban költészet és szigor újfajta kombinációjára talált rá a muzsikus. Tíz improvizált darab után öt ráadás következik. Ebből három új szerzemény. A betegségből visszatért Jarrett kritikusai ezúttal a saját szerzeményekről is úgy vélik, előre megírt darabok. Ha így van, akkor a pianista épp korábbi lemezeinek fő jellegzetességét, a rögtönzést szorítja vissza előadásaiban, legalábbis nagyívű improvizációi eltűnőben vannak.

Keith Jarrett szólókoncertjei újjáértelmezték a zongora szerepét a modern jazzben, miközben sok ismert forrásból – népzene, klasszikusok, blues, gospel stb. – táplálkoztak. A különböző idiómák és formanyelvek lepárlása egy mélyen személyes, izgalmas és egyedülálló hangot hozott létre.

 

Máté J. György

 

 

 

 

 

 

 

 

 

.