•  

  •  

  •  

  •  

  •  

 

Az eklektika újabb diadala
(Uri Caine estje a Trafóban)

Csak első pillantásra tűnik szentségtörésnek (ha egyáltalán), hogy egy, a New York-i downtown avantgarde jazzkörökből ismert zongorista Bartókot inspiráló népzenéket játszik alkalmi magyar-amerikai együttesével.

(Caine) Aki ismeri az 1956-ban született Uri Caine pályafutását, tudhatja, hogy a pianista már az egyetemi évek alatt, mikor zeneszerzést tanult Pennsylvaniában, nagy érdeklődést mutatott a klasszikus zene iránt, 1970-től a virtuóz francia Bernard Peiffernél tanult zongorázni, s miután elkészítette első két jazzlemezét (JMT), a 90-es évek közepén átszerződött a tradicionális műfaji klasszifikációkkal nem sokat törődő Winter & Winter kiadóhoz, ahol előbb egy Mahler-inspirálta albumot (Urlicht/Primal Light), majd egy Wagner-adaptációt (Wagner e Venezia) készített, utóbbit élőben a velencei Szent Márk tér egyik híres kávézójában. Mahler-lemezét igen kedvezően fogadta a kritika, és megkapta a „Toblacher Komponierhäuschen” díjat. Későbbi tevékenységében is jelentős szerepet kaptak régi zeneszerzők, így Bach (Goldberg-variációk, zenekari változat), Mahler (ismét), Beethoven (Diabelli-variációk), Mozart és Schumann. Caine-t régóta foglalkoztatja Bartók zenéje, valamint a Bartókot és Kodályt inspiráló kelet-európai népzene is. A Bartók Projekt gondolata pedig akkor kezdett komolyabban körvonalazódni a fejében, amikor meghallgatta Balogh Kálmán egyik New York-ba kikerült CD-jét. A két muzsikus felvette a kapcsolatot, s végül úgy döntöttek, hogy – bizonyos szerzői jogi problémák okán – nem Bartók-adaptációkat adnak elő közös zenekarukkal, hanem a Bartókot megihlető népzenei motívumokat használják majd fel zenéjükben, melyet csak Budapesten és New York-ban (az ottani Magyar Kulturális Intézetben) hallhat a közönség egy-egy alkalommal.

 

(Bartók) Egy rövid kitérőben érdemes felidéznünk, hogy a Caine-koncert megidézett főszereplője, a magyar zeneszerző-géniusz – a ránk maradt dokumentumok tanúsága szerint – ambivalens érzésekkel viseltetett a jazz iránt. A Kontrasztok, valamint az Első zongoraverseny, az Ötödik vonósnégyes és a Concerto igen távoli jazz-allúziói sem feledtetik Bartók érdektelenségét a műfaj harmóniakezelésével szemben (Molnár Antal szavával utóbbi kettőben „sláger-szennyet idéz”), bár az is igaz, hogy néhány korai autentikus jazzfelvétel ritmikáját érdekesnek vélte. Minden jel szerint elsősorban népdalkutatóként formált véleményt a jazzről, illetve az afro-amerikai népzenéről, melynek a swingkorszakban keletkezett könnyed tánczenés változatait, valamint az európai jazzpróbálkozásokat távolságtartással kezelte. Ezért is nyilatkozta egy helyen, hogy “Nekünk nincs szükségünk jazzre, van gyönyörű népzenénk, felesleges, hogy a jazz karjaiba vessük magunkat.” A kérdéskör kutatói azt is kiderítették már, hogy Bartók csupán egyszer játszotta el életében Stravinsky Piano Rag Music című darabját, mely a ragtime-képletek továbbfejlesztésének szép példája, s kadenciaszerű közjátékaival a jazz improvizációs gyakorlatára utal vissza. A magyar zeneszerző-pianista üres, száraz műnek tartotta Stravinsky darabját.

 

(Eklektika) A Caine-együttes budapesti koncertjén a pianista szinte valamennyi fontosabb zenei elképzelése, muzsikájának összes stílusrétege képviselve volt. A posztmodern népies műzenében a már emlegetett kelet-európai népzenék, ősi parasztzenei motívumok helyeződtek klezmer-allúziók, kortárs zenei betétek és határozottabban jazzes zenei elemek mellé vagy fölé. Balogh Kálmán cimbalma ráadásul cigányzenei „felhangokkal” gazdagította az amúgy is színes zenei palettát. Mint ismeretes, Bartók 1906-tól haláláig foglalkozott népzenei kérdésekkel, de a parasztzenei építőkövek igen eltérő zeneszerzői intencióknak megfelelően épültek be egyes műveibe. Ha a bartóki feldolgozástípusokat próbáljuk Uri Caine zenéjére alkalmazni, leginkább azok a kései Bartókot jellemző módszerek juthatnak eszünkbe, melyek során a műzenei invenció vált a domináns elemmé, s a népzene csupán stiláris minta maradt, illetve az, hogy a népzenei témát teljesen szabadon kezelte a komponista. Caine dekonstruktívan közeledett a népi zeneanyaghoz, és saját, jól kimunkált posztmodern eklekticizmusával szervesítette olyan zenei darabokká, melyekről a legtöbb esetben nehéz, vagy egyenesen lehetetlen megmondani, hogy jazz-, kortárs zenei, vagy egyéb kategóriába sorolható kompozíciók. Egy markáns eklekticizmus strata-elvét figyelhettük meg a hangversenyen: különböző zenei rétegek rakódtak egymásra a népi motívumoktól a laptop-zörejekig, de  végül eldönthetetlen maradt, vajon melyik strátum tekinthető „igazi”-nak. A zongorista sohasem lett hűtlen a mainstream jazzfelfogáshoz, saját gyakorlatát nem annak ellenében dolgozta ki, így a koncert egyes pontjain már-már swinges ritmusképleteket is hallhattunk, főleg a hagyományos jazzhangszeresek jóvoltából. Balogh Kálmán, a színpad közepén dolgozó szólista az eklektikus zene minden rétegében otthonosan mozgott, akárcsak Caine remekül kiválasztott klarinétosa, Chris Speed. Joyce Hamman inkább a kortársi és klezmer-motívumok megszólaltatásakor kapott szerepet, és sajnálhatjuk, hogy csak egyetlen jelentékenyebb szólóban mutathatta meg tudását. Ám míg a legtöbben alighanem a zenekar frontjának szólistáira figyeltek (teljes joggal), talán kevesebbek koncentráltak Jim Black dobos játékára. Black egészen egyedien használja a hangszerét; a szó hagyományos értelmében sosem kísér, hanem inkább ellenszólamot nyújt. Míg John Hebert bőgős többnyire kiszolgáló szerepeket kapott, Black – újraértelmezve a jazzegyüttes ritmusszekciójának szerepét – sokkal inkább volt tekinthető negyedik szólistának.

 

(2006. október 4. 20:00, Trafó; Uri Caine: Bartók Projekt; Uri Caine – zongora, laptop; Balogh Kálmán – cimbalom; Chris Speed – klarinét; Jim Black – dob, ütőhangszerek; John Hebert – bőgő; Joyce Hamman – hegedű)

 

Máté J. György

.