Charles Mingus - egy jazz-zenész Amerikában

 

Szinte kötelező, hogy egy-egy nagy művészegyéniség halálakor elemző, általában pozitív hangvételű cikkek sora jelenjék meg, sokszor olyanokról is, kikre életükben kevés, olykor semmi figyelmet nem fordítottak. Mingus nem ezek közé a művészek közé tartozott. Nagyon is sokat és sokan írtak róla, zenei pályája egyértelműen sikeres volt. Az állandóan pezsgő, változó, sőt napjainkban egyre inkább divatba jövő jazz-zene nesztora volt.

Charles Mingus (1922-1979), a fekete zene nagy géniusza ez év januárjában halt meg; a jazzvilág egyik főszereplőjét vesztette el vele. Életútja tipikus, egyben kórjelző is arra a világra, amelynek szülötte. Los Angeles négernegyedében akkumulált dühét élete végéig megtartva, enfant terrible-ként vetette magát a világra. A faji, társadalmi és gazdasági diszkrimináció elleni, sokszor eszközeit sem mérlegelő harclegalább úgy hozzátartozott életéhez, mint a zene.

Egészen fiatalon különböző zenekarok, combók sidemanje, 19 éves korára Satchmo Armstrong big bandjének bőgőse. Forrongó hirtelen természetű, ezért rövid idő alatt megvált minden, nem általa meghatározott jazz-társulástól, mígnem az ötvenes években létrehozta első saját zenekarát mely a sikert is meghozta számára.

Újító komponista, virtuóz bőgőjátékos volt. Zenéjében imponáló könnyedséggel és magabiztossággal ötvözött egészen különböző, a jazzben addig nem hallott elemeket, stílusirányzatokat. A nyugat-európai komoly zene –elsősorban Mahler, Debussy, Richard Strauss- is hatással volt rá. Az elsők között foglalkozott az atonális lehetőségekkel a jazzben, utat nyitva a mai, modern irányzatok kibontakozásának. A kollektív zenélés és improvizáció volt számára az egyetlen járható út az individuális irányzatokkal szemben; az együtt improvizáló fúvósok sűrűn szőtt zenei textúrát hoztak létre így. És ez csak egyike zenei újításainak. A hatvanas évek jazz-zenéje elképzelhetetlen nélküle.

Viharos természete azonban egy pillanatra sem enyhült, blaszfémia volt szinte minden koncertje. A közös próbákon verekedett, és jóllehet zenészei időnként kifejezetten szenvedtek tőle, mégis mindig visszatértek hozzá. Európai turnéján hotelszobákat dúlt szét, a közönségével minősíthetetlen hangon társalgott –szinte minden fellépésén beszédeket rögtönzött-, mindezt fanatikus változtatni akarása és igazságkeresése motiválta. Nagyon is érthető, miért éppen ő volt az egyik fő mozgatója az ún. Rebellis Fesztiválnak Newportban, 1960-ban. A jazz terminológia mögött rejlő kirekesztettséget sem vállalta: „Én nem jazzt játszom, hanem zenét.” A róla írt kritikák pedig hidegen hagyták.

Mingus számára a zenei és nem zenei szférák szétválaszthatatlanok voltak. Teljes elkötelezettséggel küzdött a fekete művészek fokozottabb megbecsüléséért, és mélyen megvetett mindenfajta diszkriminációt. A lemeztársaságok fojtogató kényszere saját lemezvállalkozás alapítására sarkallta; a vállalkozás azonban a jól sikerült zenei anyagú hanglemezek ellenére is nagy üzleti nehézségekkel küszködött, és a nagy konkurrencián elvérezve beolvadt egy mammuttársaságba. Próbálkozása tudatos gesztus volt a szervezett lemeziparral szemben, amelynek minden zenész kiszolgáltatott.

Mingus egész életében a nehezebbet, a nagyobb ellenállást választotta, hatalmas energiákat szabadítva föl hétről hétre. Az állandó maga teremtette feszültség lassan felőrölte idegeit, a hatvanas évek vége egy illúziót vesztett, depressziós Mingust talált. Sikereinek csúcsán egyra inkább elfordult a nyilvánosságtól, majd elhallgatott. Látszólag egy nagyon termékeny pálya ért véget, futotta ki magát abban a műfajban, amelyben állandóan az aktuális teljesítmény a meghatározó, minden alkalom újjászületést követel és minden előadás megismételhetetlen, örök érvényű kell legyen. Ide rendkívüli egyéniségek kellenek. Természetesen nem minden jazz-zenész rendkívüli képességű. Zenéjük lehet kellemes, de Mingusé ennél mindig több volt. Mingus rendkívüli tehetség volt. Mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a kiégettnek látszó művész regenerálta magát; új felfogással, elsősorban nagy létszámú zenekarokat vezetve tért vissza, régi és új kompozícióit adta elő. Befejezte és megjelentette önéletrajzát –Beneath the Underdog-, melyet éppoly ragyogó stílusérzék jellemez, mint zenéjét. Kevesen írtak Amerikában ilyen jó nyelvezettel, ennyire hűen és avatottan a kábítószerélvezők, éjjeli pillangók, csavargók és szegénynegyedek lakóinak világáról. Gyermekkorát, küzdelmeit, tapasztalatait, melyek ragyogó muzyikáját szőtték át, most prózában tárta a világ elé.

Néhány éve krónikus idegrendszeri betegség tünetei mutatkoztak rajta, melynek következtében tolószékbe kényszerült. Lassan a hangszeren való játékot is abba kellett hagynia, de tovább komponált és újabb lemezeket jelentetett meg.

Összesen ötvennél több nagylemezt adott ki, melyeken többek között Charlie Parker, Stan Getz, Eric Dolphy és Miles Davis társaságában játszott. Kompozícióinak száma közel kétszáz. Két filmhez írt filmzenét, és számtalan egyéb lemez-, illetve hangfelvételben működött közre.

Hamvait –végrendeletének megfelelően- a Gangesz vizébe szórták.

(down beat, 1979. 4. sz.)

.