A főnök: Jimmy Smith - The Boss

A pár hete elhunyt Jimmy Smith szinte egyeduralkodó volt az orgonisták között. Félévszázados pályája során egyetlen olyan írásmű sem fordult elő a jazzirodalomban, amely ezt kétségbevonta volna. A neve előtti állandó jelző „The Incredible…” (a hihetetlen…) reklám szlogenként született ugyan még kezdő korában, de mindenki megérdemeltként fogadta el évtizedeken át. Smith a Hammondon olyan iskolateremtő művész volt, mint Miles Davis a trombitán, vagy Parker az altszaxofonon. Feltűnése óta nem volt olyan orgonista, akinek játékában nem volt tettenérhető a mester hatása Shirley Scott-tól Larry Young-ig, Barbara Dennerlein-től Joey DeFrancesco-ig…

Amikor Smith a 60-as évek elején átigazolt a Verve-höz, sikeres albumok egész sorát készítette nagyzenekari kísérettel, mégis a kritikusok és a közönség egybehangzó véleménye szerint pályájának legkiemelkedőbb albumai az új label-nél is a kisegyüttesekkel, mindenekelőtt a trió formációban készített lemezei. Ilyen az 1968-ban az atlantai Paschal’s klubban felvett – régóta megszerezhetetlen – The Boss is.

Van valami elementárisan dinamikus abban, ahogyan Smith megszólaltatja a hangszert és erre csak részben ad magyarázatot magának az instrumentumnak a perpetuum mobilét idéző gépezete. A jellegzetes lüktetés, a „füstös” soul, a jazzes funky azok a jegyek, amelyek előadásmódját egyedivé, senkivel össze nem téveszthetővé teszik. Űzi-hajtja két társát is, mint valami ördögi motolla. Persze a kísérők sem akárkik: az ifjú, akkoriban még elsősorban gitáros George Benson és a Blue Note években is állandó dobosa Donald Bailey.

Jazztörténeti jelentőségű album, nem hiányozhat egyetlen komoly gyűjtő polcáról sem!

Márton Attila