Elragadóan játszani
Lee Morgan: Delightfulee

Néhány hónapja került az amerikai boltokba a Michigani Egyetem kiadásában Jeffery S. McMillanDelightfulee: The Life And Music Of Lee Morgan című monográfiája, az első könyv, mely részletesen tárgyalja a nagy trombitás egyéniség életét és művészetét. A Philadelphiában született, s nagy fülei miatt bizalmas barátai által csak Howdy Doodyként emlegetett Morgan életrajza: a korszak tipikus jazzmuzsikus-biográfiája, atipikus véggel – a tizenöt évesen pályára lépett, tizennyolc évesen Art Blakey-nél játszó, Dizzy Gillespie együttesében tovább fejlődő, majd ismét a dobos szupergroupjában kikötő trombitás a hatvanas évek elején már komponistaként is hallatott magáról, s nem egy legendás Blakey-albumon (Roots And Herbs, The Freedom Rider, The Witch Doctor stb.) öregbítette a Jazz Messengers hírnevét. A Clifford Brown nyomdokain járó, de a második Blakey-korszak idején már saját hangra talált Morgan meghatározó jelenség lett a hard bop világában, elsősorban a Blue Note-nál jegyzett saját lemezei, valamint az ugyanitt publikáló barátok-kollégák (Stanley Turrentine, Hank Mobley, Jackie McLean, Wayne Shorter, Freddie Hubbard) lemezein nyújtott teljesítménye okán. McMillan könyve nélkül is tudható, hogy a „slágerlemez” a kiadó egyik ízlésirányát reprezentatívan tükröző The Sidewinder lett (1963). A nemrég még súlyos heroinfüggő és koldusszegény muzsikus az 1963-as albumnak köszönhetően meggazdagodott és hírnevet szerzett magának. A címadó dal rádiós műsorok egyik kedvenc zenei témájává vált és muzsikusok/zenekarok sora (Art Farmertől Hilton Ruizig) készített belőle feldolgozást, illetve tűzte műsorára koncerteken. A The Sidewinder ma már ismert jazzstandardnek számít. A sikerlemez utáni fél évtized a stíluskeresés és –fejlesztés jegyében telt el. Morgan albumok sorozatát vette fel kvintett- és sextett-formációban, megmaradva a hard bop stíluseszmény keretei között, de az évtized végére már őt is élénken kezdte foglalkoztatni a szabadabb zenélés, és a tradicionális harmóniavilág kiszélesítésének, illetve felbontásának megannyi lehetősége. Utolsó lemezei emez izgalmas változás ragyogó bizonyítékai. Pályájának új szakasza azonban épp csak elkezdődött, amikor a harminchárom éves trombitást a New York-i Slug’s Clubban agyonlőtte barátnője, Helen More.

Lee Morgan többek között szólóinak érzelemgazdagsága és hangformálásának tisztasága miatt nyerte el a kortársak és utódok tiszteletét. Azok közé a trombitások közé tartozott, akik rézfúvós hangszerük legjobb ismerői voltak, s annyira szerették a hangszer eredeti hangját, hogy módszeresen kerülték a mesterséges hangváltoztatás eszközeit (torzítók, hangfogók stb.), s szinte kizárólag nyitott csővel előadott darabokat hagyományoztak az utókorra. Ez a vonzó purizmus hallható a Delightfulee felvételein is, melyek 90%-ban a korábbi Morgan-albumok stílusjegyeit hordozzák magukon, de Joe Henderson játéka az eredetileg hat számot tartalmazó lemez négy kiszenekari darabjában néhány pillanatra már a szabadabb felfogású kései Morgan-albumokra mutat előre. Az újra nyitott trombitás szívesen játszott Hendersonnal, aki a korszak valamennyi fontos stílusvariációjában otthonosan mozgott: hard bopban, free-ben és modális szerzeményekben egyaránt kiválóan alkalmazható szólista volt. Ugyanez volt igaz Wayne Shorterre, Morgan másik fiatal (Morgannél azért öt évvel idősebb) szaxofonos-társára, aki viszont a lemez (eredetileg két) nagyzenekari felvételén hallható tenorszaxofonon. McCoy Tyner kiválasztását a kis- és nagyzenekar számára ugyancsak a pianista játékának adaptálhatósága indokolta. Bob Cranshaw és Billy Higgins pedig már többször kipróbált, megbízható munkatársak voltak.

A trombitás se maradt érintetlen a korszakban mind divatosabb latin ritmusoktól. Ezt érezteti a lemezt nyitó Co-Lee-So, mely természetesen egy vidám calypsót idéz a fülünkbe. A Zambiában, az „A oldal” másik Morgan-szerzeményében ugyancsak felfedezhetők latin ritmikák. Afro ritmusok már kevésbé; a dal nem a korabeli Afrika-himnuszok egyike, hanem zenei anzix a nemrégiben függetlenné vált afrikai ország üdvözlésére. S hogy az Oliver Nelson hangszerelte és vezényelte nagyzenekari darabok sem lógnak ki a sorból, azt az arranzsőr zsenijének, valamint az előadók profizmusának köszönhetjük. Gyanítható, hogy a Lennon-McCartney-féle Yesterday slágernek került a Morgan-kompozíciók közé: 1966. április 8-án, a nagyzenekari darabok felvételének idején szinte biztos sikernek számított a liverpooli együttes valamelyik fülbemászó dallamát áthangszerelni. Nelson azonban szép balladává változtatta az eredeti dalocskát. A melódiát azonban változatlanul hagyta, ezért érezzük úgy, hogy itt Morgan játéka (a téma) egy kicsit túl édeskés. Ugyancsak slágergyanús szám a Hegedűs a háztetőnből importált Sunrise, Sunset: itt Nelsonnak talán még inkább sikerült elkerülnie a közönségnek tett engedmények veszélyeit. Az LP-n nem hallható Filet Of Soul egy-egy harmóniája Nelson halhatatlan Stolen Momentsére játszik rá.

Az album egyik legnagyobb zenei remeklése kétségtelenül a Nite Flite című darabhoz köthető. A kvintett két fúvós szólistájának unisonója, Henderson játékának bátor modernsége, a zongorista hamisítatlanul tyneres szólója és Higgins cinjátéka antológiadarabbá avatja a számot. Ugyanígy antológiadarab lehetne Morgan csodálatos The Delightful Deggie című szerzeménye, melyet állítólag egy kanadai zongorista húgának, egy különös, csendes lánynak dedikált. Az elragadó Deggie-ről a lemez minden férfihallgatója elábrándozhat egy-két percig, ám ami ennél lényegesebb: a pontos címválasztás. Lee Morgant szintén elragadó játékáért szeretjük, harminchat évvel a halála után is, változatlanul.

Máté J. György