•  

  •  

  •  

  •  

  •  

 

Pete Mills: Art And Architecture

 

Fegyelmezetten játszó, olajozottan működő kvintettet irányít a csupán második saját lemezénél tartó amerikai tenorszaxofonos. Az album minden egyes hangja arról árulkodik, hogy Pete Millst nem érdeklik különösebben az extremitások, nem akar se fúziós zenével, se free stílussal, se pedig valahol a jazz és a kortárs zene határmezsgyéjén elhelyezhető experimentális muzsikákkal próbálkozni, művészi hitvallását az aurea mediocritas követése határozza meg.

 

Pete Mills olyannyira komolyan veszi zenéjének mainstream jellegét, hogy a mai fiatal jazzkomponistákra/hangszeresekre igen gyakran jellemző indázó harmóniameneteket, a végsőkig bonyolított struktúrákat és a beavatottakat lenyűgözni hivatott szokatlan ütemszámokat is kerüli. Nem szükséges tíz, kizárólag a zeneelméletnek szentelt nehéz év az Art And Architectureszámainak átlátásához: a szerkezetek tiszták, a hard bop idióma lüktetése szinte végig fenntartott, a változatosságot a csipkefinomságúra szőtt balladák, például a lemez végére helyezett Billy Strayhorn-féle miniatűr, szaxofon-bőgő duóra átírt Isfahan, vagy az uptempós nyitószámot követő lassú bossa nova (Seven Shades Of Blue), esetleg egy funkys „kilengés” (Clubfoot) jelenti. Mindazonáltal a Mills-kvintett legtipikusabb darabjai a sebesen vagy félgyorsan hömpölygő tradicionálisabb kompozíciók, s ahogy azt már több kritikus megállapította: az Art And Architecture-ön számról számra, sőt, egyes darabokon belül is folyton újabb ötletekkel sziporkázik a zenekar, mindenekelőtt maga a szaxofonos, illetve Bobby Floyd zongorista és Pete McCann gitáros. Utóbbi tehetségét egyébként volt szerencsém saját lemezein (Parable, 1997 és You Remind Me Of Someone, 2000) is megismerni. McCann egyaránt meggyőző elektromos (Dot Com,Spin DriPumpkin Shoes) és akusztikus (Seven Shades Of Blue) hangszereken. A kvintett olyan professzionális összjátékot mutat, annyira természetes a zenei eszmecsere az egyes muzsikusok között, hogy az az érzésünk támad, mintha egy húsz éve rendszeresen együtt muzsikáló zenekart hallanánk.

 

Ahogy a nyitó Dot Com-ban a kellemes swingelést, a finom bopos váltást, az érzékeny zongoraszólót, majd a rockos gitárfutamokat hallgatjuk, vagyis a zenekar a régi hagyományokat követve „seregszemlét tart”, futólag megmutatja fegyvertárát, illetve, hogy mire számíthatunk a következő jó háromnegyed órában, már nagy biztonsággal megjósolható, hogy Ellington/Strayhorn-, illetve Monk-feldolgozások várhatók a programban, hiszen a műfaj ihletért a múltba visszanyúló reprezentánsai máig elsősorban a fenti szerzőktől nyernek inspirációt. Úgyhogy rögtön a bossa nova után felcsendül a szaxofon-bőgő-dob trióra arranzsált In Walked Bud, majd egy újabb Mills-szerzeményt követően a Chelsea Bridge. Nagy meglepetésekkel tehát nem szolgálnak az átiratok, viszont mind a Monk-felvétel, mind a két Strayhorn-szám előadása ragyogó, és a régi melódiák tökéletesen illeszkednek a lemez hét Mills-szerzeményéhez. A szaxofonos igen sokoldalú szerzőnek bizonyul, aki sikerrel építkezik blues-sémákból (Dot Com), vagy éppen funky groove-okból (Clubfoot). Nehéz eldönteni, hogy a felsoroltakat, vagy a visszafogottan elegánsRemembrance-et, esetleg a pikáns Pumpkin Shoes-t szeressük jobban.

 

Arról se feledkezzünk el, hogy Mills zenekarában milyen elsőrangú ritmusszekció kísér. Dennis Irwin „nagy öreg”, aki mindent tud a hangszeréről, hiszen többek között Curtis Fullernél, Mel Lewisnál és Ken Peplowskinál játszott, s olyan alaplemezeknek is részese volt, mint a szerencsétlen sorsú Susannah McCorkle Sabiá-ja. Matt Wilson dobos a hangszer egyik legjobbja napjainkban. Sokoldalúságával remekül illik a szaxofonos csapatába. Wake Up! (To What’s Happening) című albumáról néhány hónappal ezelőtt e rovatban már beszámoltam.

 

Első látásra meglepő az album címe. Art And Architecture? A képzőművészetekre szakosodott jobb könyvesboltokban találhatunk efféle közcímmel ellátott albumokat olyan múzeumokról, melyek nemcsak gyűjteményeikkel, hanem építészeti különlegességekkel is szolgálnak a látogatóknak. Nos, talán nem tévedek nagyot, ha a címet úgy értelmezem, hogy Pete Mills együttese számára az egyes számok művészi tolmácsolása és mesteri felépítettsége egyaránt alapvető, előadás és struktúra nála bonyolult, elválaszthatatlan mellérendelő viszonyban van egymással.

 

(Pete Mills: Art And Architecture; Pete Mills (tenorszaxofon); Pete McCann (akusztikus és elektromos gitár); Bobby Floyd (zongora); Dennis Irwin (bőgő); Matt Wilson (dob); Summit Records, 2004)

 

Máté J. György

.