Turtle Island String Quartet: The Hamburg Concert

 

David Balakrishnan - hegedű, baritonhegedű; Evan Price - hegedű; Danny Seidenberg - mélyhegedű, hegedű; Mark Summer - cselló

 

Az olasz előzményektől (concerto a quattro, ill. concertino a quattro) eltekintve Joseph Haydnnak tulajdonítható a vonósnégyes műfaj és a négyszólamú szerkesztés kánonjának kidolgozása. Amióta csak az első bécsi klasszikus, majd Mozart kezén a vonósnégyes zenei alapműfajjá nemesedett, úgy tartották, hogy kvartettet írni kizárólag a komponálás mestereinek és virtuózainak érdemes, mert csak ők tudnak állandó feszültséget teremteni szólamvezetés és szólamkezelés között, illetve olyan belső struktúrákat létrehozni két hegedű, egy brácsa és egy gordonka felhasználásával, amelyek többek között a tételkarakterek harmóniáján, valamint az egyes szólamok mellé- vagy fölérendeltségi viszonyán alapulnak.

Korunk jazz és világzene felé kacsintgató vonóskvartett-együttesei individualizálódott társulások, amelyek új értelmet adnak az előadóművészet teremtő jellegének: félúton állnak komponálás és interpretáció között, míg elődeik szigorúan az utóbbi fogalmon belül maradva próbáltak újítani. A Kronos Quartet, a Balanescu-vonósnégyes, a csak csellistákból álló Apocalyptica vagy az itt hallható TISQ társaság, ha jól látom (hallom), mindenestül a Schönberg és Cage utáni posztmodern éra szülötte, amelyben „a >>klasszikus<< és a >>populáris<< két, egymást kizáró tradíciója ismét kezd egybeolvadni” (F.Jameson). A két tizennyolcadik század végi kvartettezési gyakorlat közül a TISQ a hozzám közelebb álló quatour dialogue receptjét követi, vagyis nem szán kiemelkedő szerepet az első hegedűnek, inkább egyenrangúan kezeli a szólamokat. Alighanem Balakrishnan a zenekar vezető egyénisége, de egyes felvételeken, pl. a háromrészes Vivaldi-adaptáció második, „lassú” tételében (Texas Rain) Mark Summer pizzicatós csellójátéka tűnik uralkodónak, máshol mintha az „early music”-on és Steve Reich-en iskolázott Seidenbergé lenne a főszerep. A „demokratikus” felfogású zenekar a fenti Jameson-idézetnek megfelelően helyezi egymás mellé a legkülönbözőbb stílusokat, műfajokat, pontosabban azok kvartett-átköltéseit: a jazz eltérő korszakait egy Django Reinhardt-feldolgozás, Monk Ruby My Dear-je, Oliver Nelson Stolen Moments-e és Pat Metheny Pastorius-emlékdarabja képviseli; a „rock vonósnégyesre” kompozíciókat a Tower of  Power egyik R&B felvétele és a Skylife című darab alkotja. World music motívumok (Észak-India+Európa+Amerika) sejlenek fel a megintcsak háromtételes Balakrishnan-szerzeményben, a húga gyermekkori rémálmaitól ihletett Selected Movements from Spider Dreams Suite utolsó részében; a klasszikus források barokk mesterek: Bach és Vivaldi. Ami a kútfőknek és a stílusoknak ezt az áradását összefogja, az a technikai inventár bősége, valamint a játékosság, a fintor, a Monk-darab esetében a szamárfül-mutogató bohóctréfa. Vigyázat: nem Monkon élcelődnek a zenészek, hanem a Ruby My Dear humoros mélyrétegeit derítik fel! Ám mintha az ihlet túl hamar elapadna, a számok középrésze gyakran „leül”, s az unalomtól még a felvételek etűdhosszúsága sem óvja meg a hallgatóságot.

 

Máté J. György

 

 

 

 

 

.