Stevie Wonder – Live At Last (2009) – Spain

 

Stevie Wonder 2008-as koncertjén maradandót alkotott. A soul koronázatlan királya 12 évnyi szünet után indult ismét koncertturnéra és több földrészen is bizonyította, hogy bár az idő lassan felette is eljár, ő mégis fesztelenül, mosolyogva, igazi profi módjára adja elő másokat is megihletett szerzeményeit.

Wonder igazi nagyzenekarral, tíz zenésszel és négy vokalistával játszik a londoni koncerten és túlzás nélkül állíthatjuk, nem tesz rosszat a felvétel hangulatának a teret kitöltő sokszínű hangzásvilág.

Koncertjén leginkább a legnagyobb slágerek hallhatók, megakad azonban a szemünk a 27 számból álló listán a tizedik számon. Chick Corea remek szerzeményével lepi meg a nagyérdeműt az akkor 58 éves soulzenész. A szám eredetije 1971-ben jelent meg a Light As A Feather című albumon Corea, Airto Moreira, Flora Purim, Stanley Clarke és Joe Farrell előadásában és azóta a világ minden részén feldolgozták már. Különlegessége flamencós-latinos-jazzes dallamvilágában, illetve ritmikájában rejlik. Kipróbált zenészek repertoárjában elmaradhatatlan, nem véletlen, hogy a DVD-n is kitüntetett szerepben, a koncert közepén jelenik meg, felhívva a figyelmet a koncertfelvétel csúcspontjára, előkészítve a lecsengést.

A dal a már Coreától megszokott felütéssel kezdődik Victoria Theodore előadásában, lágyan, sejtelmesen, melyet Stevie megszokott, a Spainben viszont szokatlan harmónikajátékkal ötvöz, hogy hirtelen megszólaljon a téma, előkészítve ezzel a folyamatos, egész számon átívelő stabilitást.

A finom felütés mintegy alapvetően írja a nézőbe a zene energikussága iránti elvárást, melynek

Stanley Randolph remek, feszített tempójú, mégis kellően elegáns dobolása kitűnően eleget tesz.

A Spain londoni verziójának különlegessége, hogy Wonder teret enged zenészeinek és a számban minden hangszeres (11!) szólóhoz jut. E rövid kritikának nem célja a szólók darabjaira bontása és zenei elemzése, annyit azonban mégis elmondhatunk, hogy a zenei profizmus nem hiányzik az egyes produktumokból. Bizonyos szólók tudatosan felépített, a stílus szabályait megfelelően betartó itemek, míg mások a stílustól némileg eltérő részletekben öltenek formát. Hol teljes átéléssel, hol visszafogott precíz szólókkal találkozunk, kivetnivalót mégsem találunk egyikben sem, mindegyik egy kicsit színesebbé, árnyaltabbá teszi a jazztörténet eme produktumát. Maga Wonder is beáll a sor végére és egy kellemesen expresszív, nagyon intenzív szólóval teszi lelkessé közönségét, átadva a lehetőséget az eddig statisztaszerepet játszó Stanley Randolph-nak, aki lényegében fel is teszi a koronát addigi teljesítményére, és egy remekbe szabott dobszólóval vezeti vissza a zenét a témához.

Stevie Wonder 2009-ben kiadott koncertje mellett tehát nem érdemes szó nélkül elmenni, hiszen egy különleges, értékes darabnak lehetünk szem- és fültanúi.

 

Nyerges Ábel

 

.