A borító belső oldalán Grencsó István paradox fogalmazásban köszönetet mond mindazoknak, akik bátorították a megkezdett úton való továbbhaladásra. E metaforáról méltán állítja, hogy „reménytelen”: a szaxofonosról ugyanis mindig megjósolhatatlan, mi lesz a következő akciója, a dekonstruktív hip-hop világába kalandozik, vagy épp a jazz modális/avantgárd/free hagyományaihoz tér vissza ironikus kerülőkkel. Soha nincs tehát „folytatás”, csak új állomások léteznek, amelyek egyszerre mutatnak valamit a már ismert és a még ismeretlen muzsikusból.

Grencsó a mostani lemezen érzésem szerint leginkább a 60-as évek már említett tradícióit eleveníti fel saját szerzeményekben, vagyis egy már régóta ismert formanyelvet használ, mégse klisészerűek a darabok, ugyanakkor a legkisebb engedményt se teszi „retró” divathullámoknak. Heterodox szaxofonos, aki merész váltások sokaságával teszi bemérhetetlenné a darabok ívét, miközben muzsikustársaival (Pozsár Máté–Benkő Róbert–Miklós Szilveszter) harmóniai anomáliákat sző a számokba. Grencsó egyaránt eredeti és egyedi mindhárom most használt hangszerén, mégis a szaxofon-basszusklarinét-fuvola hármas Eric Dolphyt idézi, miközben a Nesztor Ivánnak dedikált Iván gyermekkorában inkább Roland Kirk vidám álomvilágára emlékeztet a basszusklarinéton játszott melódia.
A tenoron tolmácsolt Cukormentes nemcsak a lemez leghosszabb darabja, de talán a legjobb témája is; a szám középrészében hosszabb triórész hallható, amely azt mutatja, hogy a kísérők önmagukban is kiváló együttest alkotnak. A leginkább a korai Ornette Coleman világával rokonítható Lassú utcában és a Megbélyegezve című számban Benkő Róbert egy-egy mesteri bőgőszólója tűnik fel, de a kísérők végig olyan nagyszerű egységet alkotnak, hogy inkább közös teljesítményüket érdemes kiemelni.

NISZ

Máté J. György