A Magyar Értelmező Kéziszótár meghatározása szerint a gázló folyó vagy állóvíz átlábolható szakasza. A lemezen szereplő kisegyüttes „mély gázló”-nak nevezte el magát, ami számomra művészetük nehezen megközelíthetőségét sugallja, ellentétben a lemez címével: Itt átkelhetsz. Mintha az albumon hallható zenék létrehozásában közreműködő három fiatalember – Robin Fincker tenorszaxofonos/klarinétos, Benoit Delbecq billentyűs és Sylvain Darrifourcq dobos – jelezni akarná: olyan szerzemények csendülnek fel a gyűjteményben, melyek mélysége ellenére átlábolhatóvá teszik a gázlót.
Rendben van, itt átkelhetünk, de azért egy percig se gondoljuk, hogy könnyed víztaposással vagy evezéssel megússzuk a dolgot. A Deep Ford nem lélekvesztőknek, ingó-bingó sajkáknak, lyukas fenekű dereglyéknek, de nem is felfújható gumicsónakoknak való vidék. Ide legalábbis motorcsónak kell.
A témákról legtöbbször nem tudjuk eldönteni, kortárszeneiek vagy inkább a jazz label alá sorolandók. Ugyanakkor a trió játékában, különösen a megkomponáltságot feltételező számokban, markánsak a jazzmotívumok. A formáció a szabadjazz szaxofon-zongora-dob trióinak jeles hagyományát idézi, erre egyébként a kísérő szöveget író Ludovic Florin is felhívja a figyelmet. Mindenekelőtt Cecil Taylor triója lehet a fogódzó, melyben Jimmy Lyons és Sunny Murray (később Andrew Cyrille) vett részt. Későbbről, a 90-es évek fordulójáról a Schlippenbach-Evan Parker-Paul Lovens hármas lemezei említhetők. A ritkábban idézettek közül utalhatunk Dick Wellstoodra is, aki gyakorló jogász volt, s mintegy mellékállásban vett fel egy lemezt 1981-ben hasonló hangszertrióval.
Visszatérve a Deep Ford lemezéhez, már a nyitó Morse című darab is csupa kérdőjel. A zongora úgy van hangolva vagy torzítva, hogy alkalmasint cimbalomnak halljuk; míg a billentyűs hangszer inkább a kortárszene, a szaxofon a jazz irányába húzza a szerzeményt. A téma megírtnak hat, ám nincs kötött ritmika; akkordokat egyáltalán nem hallunk, csupán horizontális dallammozgásokat figyelhetünk meg. A trió a pattogós, staccato játék mentén teremt dallamokat. Három pompás muzsikusról van szó, ez már az elején kiderül. Különösen Sylvain Darrifourcq dobolása különleges, néha Jack DeJohnette gyakorlatát idézi.
A zongora a CD további részében is portato szól, kissé a fortepiano pengő hangjára emlékeztetve. A Hockneedle című kompozícióban, egy újabb staccato lüktetésű számban megcsodálhatjuk a dobos jungle stílusát, a nyilvánvalóan megírt, s egész felépítésében-hangulatában egy 80-as évekbeli Nico-számot eszünkbe juttató Anamorphose-ban pedig Fincker klarinétra vált. Csak sajnálhatjuk, hogy nem játszik többet váltóhangszerén, fújása példásan tiszta, klasszikus képzettséget sejtet.

(BMC, 2019 -MagyarJazz.hu)

Máté J. György