Átlendülve a határon

A Syrius fogalom volt. Túlzás nélkül mondható, kultuszt teremtett. Még azok is szerették és tisztelték, akiknek valójában túl merész, túl avantgárd volt az a zene amit az együttes játszott. Az Syrius egyik meghatározó tagja, az Egyesült Államokból hazatért Ráduly Mihály beszélt az együttes fénykoráról.   

- Mi tartotta össze inkább az együttest, a barátság vagy a zene? 
- Barátság nélkül nem mentünk volna semmire sem, de mégiscsak a zene jelentette ennek a barátságnak az alapját. Egyébként én kerültem utoljára az úgynevezett nagy Syriusba, és azzal hogy megérkeztem eldőlt az is, gitár nélkül játszik az együttes.
- Ez különleges, mondhatnánk úgy is: forradalmi dolog volt akkor. A gitár mint hangszer nemcsak természetes alkotóeleme volt egy rock zenekarnak, hanem jelképe is a beatnek, a rocknak, egy kialakulóban levő új kultúrának...
- Mi nem gondolkodtunk ezen. Eredetileg Barta Tamás gitározott a Syriusban, aztán Mogyorósi László, majd ő is elment és én jöttem a helyére. Eszünkbe sem jutott egyébként, hogy valami nagyon különleges és egyedi hangzást dolgozzunk ki, egyszerűen csak játszottunk és kész. Ahogy telt az idő persze óhatatlanul is kialakult a Syrius egyéni hangja. Ezt én mindenek előtt Orszácky Jackie basszusgitár játékának és Veszelinov András dobolásának tudom be. Olyan feszes, de mégis szabad és laza ritmust hoztak össze, ami akkor teljesen ismeretlen volt a hazai rockban. Egyébként nem voltunk gitárellenesek, amikor hazajöttünk Ausztráliából Tátrai Tibor bekerült a zenekarba, s jó egy évig játszott velünk. 
- Volt valami értelme akkoriban annak a kifejezésnek Magyarországon, hogy progresszív rock?
- Nem, nemigen voltak ilyen együttesek, s nem is létezett ez a műfaj. Azt szokták mondani, hogy mi tapostuk ki az ösvényeit. Lehet, hogy így van, de úgy emlékszem, hogy a  Bajtala trió is elég közel járt ehhez a zenei világhoz. Később aztán jött a Mini, jött a Teátrum meg PantaRhei, de olyan nagy felvirágzásról azért sohasem beszélhettünk.
- Eleve elhatározták a Syrius tagjai, hogy progresszív rockot játszanak majd? 
- Áh dehogy. Mindenki hozta a saját zenei gyökereit és ebből alakult ki aztán valami. Én például a dzsessz felől érkeztem. Orszáckyék pedig azért kerestek új utakat és lehetőségeket, mert egy hagyományos rock együttesben nem tudták „kiélni” magukat. Újra mondom, recept nem volt. Mindenki hozott valamilyen számot, vagy ötletet, amit aztán ilyen vagy olyan irányba alakítgattunk a próbák során. Ahogy jól, illetve jobban, izgalmasabban hangzott. Nem tagadom persze, hogy okoztunk egy-két meglepetést. Például amikor Hendrix számokat játszottunk, de gitár nélkül!
- Meg lehetett élni a Syriusból?
- Mi sohasem töltöttük meg a Sportcsarnokot, vagy a stadiont. Főként egyetemi klubokban játszottunk, oda pedig nem fér be olyan sok ember. Hát ebből nem lett tele a zsebünk. Ha a zenélésből akartunk megélni, akkor időnként táncdalénekeseket kellett kísérnünk, például Aradszky Lászlót, vagy Zárai Mártát.
- Mitől vált kultusszá ez a zenekar?
- Miért, kultusszá vált? Egyrészt úgy gondolom, hogy főként a főiskolai, egyetemi ifjúság már várta, hogy itthon is szülessen valamilyen zenei produkció, ami túllép a beat és a rock akkori világán. Másrészt belőlünk nem lettek elérhetetlen és megérinthetetlen sztárok, velünk könnyen össze lehetett akadni egy körúti sörözőben. Harmadrészt pedig egyáltalán nem adtunk a külsőségekre, azokban a kopott farmerekben léptünk fel amelyeket az utcán is hordtunk, s amilyeneket a hallgatóságunk is viselt. Néha játszottunk az Omegával, mindig megdöbbentett, micsoda fantazmagorikus ruhakölteményekben jöttek ki a színpadra.
- Köztudott, hogy az akkor létező egyetlen állami lemezgyár nem figyelt a zenekarra, de a műfaj állami menedzsmentje sem. Ennek politikai okai voltak?
- Nem politizáltunk. Egyébként mások sem, bárhogy is emlékeznek erre napjainkban. Igazából csak a KEX fellépéseinek volt politikai tartalma. Ennyi. Meglehet persze, hogy az egyetemi koncertek, a közönségünkkel kialakult bensőséges kapcsolat, és az, hogy a hallgatóságunkon kívül nem tartoztunk senkihez és semmihez, gyanússá tett bennünket a hivatalok szemében. Kaptunk egy meghívást egy angliai fesztiválra, majd pedig egy amerikai egyetemi turnéra is. De olyan gyanúsak voltunk, hogy mindkét helyre az LGT-t küldték helyettünk.
- No de Ausztráliába mégis kimehettek, sőt, ott maradhattak egy teljes évig!
- Ezen mi is csodálkoztunk. Egy fiatal srác fedezett fel bennünket Budapesten. Akkor volt 19-20 éves. Jó zenéket keresett, valaki elhozta hozzánk. Megtetszett neki amit hallott, kért néhány demószalagot, kivitte. És egyszer csak jött a meghívás, mi pedig láss csodát, mehettünk. Odakint is főleg egyetemi koncerteket adtunk, de rengeteg cikket írt rólunk sajtó, s húsz alkalommal szerepeltünk a tévében. Itthon egyszer sem.
- Az ottani zenészek is örültek a Syriusnak?
- Befogadtak bennünket. Sőt! Végre vehettünk magunknak néhány színvonalas mikrofont, erősítőt és hangfalat, azaz egy jó szerelést, de egy héten belül ellopták tőlünk. Lógott az orrunk, mire az ausztrál zenészek összehoztak egy úgynevezett segélykoncertet a számunkra, a bevételből vehettünk magunknak egy másik szerelést. Hát így bántak velünk. Egyébként minden hatás érvényesült, az is ahogy játszottunk, meg az is amit játszottunk, és az is hogy a vasfüggöny mögül érkeztünk. Fél éves vízumiunk volt, ezt meghosszabbították még fél évre. Aztán hazajöttünk.
- Igen, de előbb elkészítették odakint az Ördög álarcosbálja című lemezüket. Az elsőt a zenekar életében. Hogy sikerült elérniük, hogy aztán  a Hungaroton itthon kiadja a korongot? Merthogy vállat nem rajongott a licenszekért.
- A zenekar vezetője, Baronits Zsolt talpalta ki valahogy. Hónapok kellettek hozzá. Nekem egyébként az eredeti, ausztrál kiadás volt meg, csak az utóbbi időben hallottam a hazai vágást. Katasztrófa. Jellemző egyébként, hogy ez az angol nyelvű változat lett az egyetlen hazai lemezünk.
- Mikor ért véget a Syrius nagy korszaka, magyarán kinek lett elege elsőként a zenekarból?
- Senkinek. Én a Syirus mellett különböző dzsessz formációkban is játszottam. Az 1970-es montreuxi dzsessz fesztiválon nyertem egy egyéves ösztöndíjat a bostoni Berkleey-i Collage-ba, úgyhogy a Syrius minden tagja tudta, én előbb-utóbb távozom. Mert a Berkleey-t nem hagyhatja ki egy dzsessz zenész. Végül is 1973. szeptemberéig húztam az időt, akkor mentem ki. A következő nyáron pedig Orszácky Jackie távozott Ausztráliába, s ezzel véget ért az a bizonyos nagy korszak. Baronits később még megpróbálta egyszer összehozni a zenekart, de ez reménytelen kísérlet volt.
- Mit tapasztalt odakint, az Egyesült Államokban amikor megérkezett?
- Nagyon meglepődtem. Halódott a dzsessz, egymás után zártak be a klubok. Egy olyan zenei nagyság, mint például McCoy Tyner, John Coltrane egykori zongoristája taxisofőrként dolgozott, egy másik dzsessz legenda, az altszaxofonos Lee Konitz pedig egy lemezboltban volt eladó. Csak úgy 1976. táján kezdett éledezni a műfaj, érdekes módon attól indult be a pezsgés, hogy a tenoros Dexter Gordon hazaköltözött Európából, s játszani kezdett. De ma sem becsülik sokra a dzsesszt a tengerentúlon. Évente egyszer elmondják, hogy ez Amerika tipikus, csak rá jellemző kulturális „találmánya”, aztán rendeznek három reprezentatív koncertet és kész. Ennyi.
- A klubok?
- Körülbelül száz embert talál valaki egy-egy New York-i dzsessz klubban, de ebből legalább hatvan japán turista.
- Miért hagyta abba odakint a játékot?
- Ez egy hosszú történet. Ráadásul nem is hagytam abba, legalábbis nem az elején. Volt egy fúziós zenekarunk, a Speed Limit, szerződést akart kötni velünk a legnagyobb kiadó, a CBS. Aztán... De hát mondom, ez egy hosszú történet. Inkább a Syriusról beszélnék.
- Annyit még, hogy a hírek szerint játszani akart Önnel Joe Zawinul, a Weather Report vezetője. Ez olyan, mintha valakit maga Caruso kért volna fel arra, hogy énekeljen vele duettet... Nem lett belőle semmi.
- Maradjunk abban, hogy kért, hívjam fel valamikor. Nem hívtam. Volt már egy tenoros a Weather Reportban, a nagyszerű Wayne Shorter, Miles Davis egykori zenésztársa. Minek kellett volna oda még egy tenorszaxofon?!
- Szereti a Weather Report zenéjét?
- Nagyon. Persze kilógtak a dzsessz kategóriájából. Mint ahogy a Syriust sem lehetett egyértelműen progresszív rock zenekarnak tekinteni, sokszor átlendült az irányzat határain.
- Mi tartalmaz a régi-új Syrius lemez, amelyet ezúttal Ön szerkesztett?
- Az „Anno-Live” egy dupla CD.  Tulajdonképpen a zenekar második hivatalos lemezének tekinthető. Valóban én végeztem a szerkesztés oroszlán részét, ötven órányi korabeli koncertfelvételből állítottam össze az anyagot, ami most jelentősen felújítva és feljavítva hallható a két CD-n. És négyszáz fotóból válogattam ki a lemezhez mellékelt booklet képanyagát, amely igazi kordokumentum.
- Kordokumentum... Vissza lehet még hozni azokból az időkből valamit, egy érzetet, egy átsuhanó gondolatot...
- Hát annyit biztosan. De többet aligha. A Syrius egy szellemi és baráti közösség volt, amelyhez a zenén keresztül minden további nélkül csatlakozhatott a közönség. Játszottam akkoriban Szabados Györggyel, a hazai free-dszessz atyjával is. Szabados nagyon határozott volt, tudta mit akar, és következetesen járta az útját. Azt az együttest ugyanaz az atmoszféra jellemezte mint a Syriust. Ugyanolyan közvetlen és egyértelmű kapcsolatban állt a közönségével.

Sinkovics Ferenc