66 év tiszta zene
A Blue Note kiadó története

Egy berlini fiatalember, bizonyos Alfred Lion 1925-ben furcsa, ugyanakkor varázslatos amerikai zenére figyelt fel egy koncerten. Megtudta, hogy az egzotikus és modern muzsikának jazz a neve. Igazi zenei ritkaság szólalt meg akkor Berlinben. A német városban nem lehetett jazzlemezeket kapni, Lion hiába keresett-kutatott, még éveket kellett várnia, míg egy amerikai üzleti útról végre háromszáz jazzlemezzel térhetett haza. Talán meg se hallgatta még mindegyiket, amikor már ismét csomagolnia kellett: 1938-at írtak, s a hitleri Németországban nem volt helye se a liberális gondolkodású Lionnak, se amerikai lemezeinek, melyeken főleg fekete bőrű – a nácik által nyilván tisztátalan fajúnak tekintett – muzsikusok játszottak. Lion egy életre maga mögött hagyta Németországot: a jazzt tekintette élethivatásának, ott akart lenni minél közelebb a tűzhöz. Így hát Amerikába hajózott, s nem sokkal később már kezdetleges felvételekre alkalmas stúdióval is rendelkezett: megalapította cégét, mely a jazz élő és improvizatív jellegére utaló Blue Note nevet kapta. Lion New York-ban koncertekre járt, ahol megismerte többek között Albert Ammons és Meade Lux Lewis zongoravirtuozitását. Ők lettek első művészpartnerei. S eljött a nagy pillanat, 1939. január 6-a, délután két óra: az első Blue Note felvétel kezdete. A két muzsikus szólókat és duókat játszott a stúdióban. Az első lemezek (78-as fordulatszámon) mintegy ötven példányban készültek el. Az 1939. májusi első Blue Note-brosúra szerint a vállalat célja a „hot jazz”, illetve „swing” népszerűsítése volt. A jazz-t autentikus művészetnek nevezte, mely saját hagyománnyal és művészi felfogással rendelkezik, s megvan a maga közönsége is, mely segít életben tartani. Mai szemmel nézve a brosúra a század egyik fontos zenei manifesztumának tűnik. Később, amikor Lion már néhány segítőtárssal dolgozott, a stúdiómunkákat általában hajnali időpontokra tették, miután a zenészek végeztek a klubokban. Sidney Bechet lett az egyik első művész, aki a kiadónál felvételeket készített. Nem sokkal a háború kitörése előtt Lion régi barátja, Frank Wolff is megérkezett Amerikába, és éjszakánként együtt dolgoztak a stúdióban. Újabb legendás gigek következtek Earl Hines-szal, valamint egy különös kamarazenekarral, az Edmund Hall Celeste Quartettel (Hall- klarinét; Meade Lux Lewis - cseleszta; Charlie Christian - gitár; Israel Crosby - bőgő). Mindez persze teljesen visszhangtalan maradt. A korai években a Blue Note tevékenysége csupán maroknyi embert érdekelt, kísérleti intézmény volt. Profitot a tulajdonosok nem remélhettek. S a háború még ínségesebb időket jelentett a jazz-újítások számára. Míg Lion vissza nem tért a katonai szolgálatból, a felvételek szüneteltek, de Wolff már készülődött az új érára. Közben azonban, a háborúnak „köszönhetõen”, fellendült a lemezeladás. A fronton levő katonák rengeteg zenét küldettek maguk után. S 1944-ben a Blue Note kezdte felkarolni az anyagi problémák miatt feloszlott big bandekből alakult kiszenekarokat. Némi bizonytalankodás után tudomásul vették, hogy az új kor zenéje a bebop: Ike Quebec szaxofonosnak, zenei tanácsadójuknak köszönhették a vezetők Bud Powell, Thelonious Monk és még jó néhány más ifjú mester ismeretségét. A két németet elsősorban Monk zenéje kápráztatta el, minden módon igyekeztek segíteni pályáját. Rendszeresen foglalkoztatták a szerény eladási számok ellenére (az eredményt lásd Monk 4 CD-s The Complete Blue Note Recordings című gyűjteményes lemezén).

Lion és Wolff mint igazi jazz-rajongók és vájtfülű esztéták, mindig ki tudták választani a legigényesebb előadókat. Náluk kapott először lemezfelvételi lehetőséget az 50-es években Horace Silver vagy a 60-as évek elején az induló Herbie Hancock. A vállalat lassan fejlődött; csak 1951-ben tértek át az LP-formátumra. Nem szabad mai ismereteink alapján megítélnünk az akkori Blue Note-ot! Az 50-es évek elején még mindig aprócska vállalatnak számított, ahol évente nagyon kevés felvétel született: 1951-ben 6, 1952-ben 8 felvételt rögzítettek, 1953-54-ben javult valamit a helyzet: 15, illetve 13 sessiont, vagyis stúdiómunkát tartottak. A 78-as lemezeken kívül 10”-es LP-kre másolták a zenéket, csak lassan tértek át a 12”-es nagylemezekre. 1954-ben kihozták első 45-ös fordulatszámú lemezüket is: ezen Horace Silver két száma, a Message From Kenya és a Nothing But The Soul volt hallható.

A szaporodó számú jazzrajongó hamar észrevette, hogy a kiadó nem csupán remek zenéket készíttet szerződtetett művészeivel, hanem rendkívüli gondot fordít a borítók minőségére, megkomponáltságára is. 1956 előtt a leghíresebb borítókat egy zenész, Gil Melle készítette; 1956-ban Lionék kapcsolatba kerültek Reid Miles-szal, aki 15 év alatt mintegy 500 félreismerhetetlenül „Blue Note-os” borítót alkotott. Gyakran absztrakt alakzatok és Miles vagy Frank Wolff, Lion időközben Amerikába érkezett gyerekkori barátjának fényképei alkották a kompozíció főbb elemeit; a Blue Note által képviselt művészi modernséget olyan, a kompozíciókba épített tárgyak és jelenségek fejezték ki, mint a napszemüveg, a cigarettafüst, az öltöny és – természetesen – a muzsikus kezében tartott szaxofon vagy más szólóhangszer; a borító sosem hagyott kétséget afelől, hogy a hallgató mire számíthat a korongon; borítóstílus és zenei tartalom tökéletes egységbe rendeződött. Wolff művészi fotóit sok esetben jellegzetes betűtípusok egészítették ki. Többnyire a hideg színek domináltak szemben például az egyik rivális kiadó, az Impulse meleg sárgáival, vöröseivel és narancsszíneivel. Gyakran az előadó fekete-fehér fotója és a grafika vagy épp a betűtípus szokatlan elhelyezésű együttese gyönyörködtette a zenerajongó szemét. Ez a kompozíciós forma valósult meg Herbie Hancock Takin’ Off vagy Kenny Burrell Midnight Blue című albumának borítóján.

A „hősi idők” Blue Note-jának talán legnagyobb riválisa a Bob Weinstock vezette Prestige kiadó volt, ahol azonban sokkal kevesebb gondot fordítottak a lemezek előkészítésére, de a borítóra is; viszont mindkét kiadónak dolgozott Rudy Van Gelder, akinek nevét minden mai jazzrajongónak illik ismernie. 1953 októberétől ő volt a Blue Note lemezek hangmérnöke: nappal optometriával foglalkozott, éjjel és hétvégén bevonult a szülei nappalijából átalakított stúdiójába a New Jersey-ben levő Hackensackban, és keze alól sorra kerültek ki a legendás albumok. Addig különböző stúdiókkal dolgozott a Blue Note, de a Reeves Sound Studio vagy az Apex Studios közel se biztosított olyan hangminőséget, mesteri keverést, szónikus harmóniát, mint a Van Gelder-féle boszorkánykonyha. A hangmérnök híres volt arról, hogy remek füllel helyezi el a fúvósszekciót, épp a megfelelő arányban emeli ki a dob feszességét és a zongorahangot: működésének persze a frissen divatba jött sztereó hangzás adta meg a hátterét. Van Gelder nem ismert fáradtságot, ha egy jó muzsikus lemezfelvételéről volt szó: képes volt elmenni Harlembe egyes zenészekért, ételt-italt adott nekik a stúdiójában, de a keverőpultjához senki nem nyúlhatott. Állítólag ez máig így van: a potmétereket csak ő huzogathatja. Szakértelme már a korai keverésein is abban állt, hogy remekül tudta bemikrofonozni a muzsikusokat, s pontosan teljesítette azt, amit Alfred Lion várt tőle: hogy a dobok különböző erővel szólaljanak meg, és legyen a többi kiadó felvételeinél kiemeltebb, hallhatóbb a bőgőszólam. Valójában tehát amit Rudy Van Gelder-féle Blue Note hangzásnak mondanak, az a hangmérnök és a producer szoros együttműködésének csodálatos végeredménye. A mai Blue Note-felvételek már nem mindig Englewood Cliffsben készülnek, ahol 1959 óta működik a Van Gelder-stúdió. Napjainkban már a muzsikusok maguk döntenek arról, melyik stúdióban akarnak dolgozni.

Lion produceri tudatossága és Van Gelder akusztikai igényessége ellenére 1953 körül a session-ök létrejöttében néha még a véletlen dominált. Horace Silver zongorista első önálló felvételét annak köszönhetjük, hogy Lou Donaldson altszaxofonos lemondta a számára fenntartott időpontot. Lion és Silver közös elképzelése hozta létre a Jazz Messengerst, eredetileg Silver kísérőzenekaraként: Kenny Dorham, Hank Mobley, Doug Watkins és természetesen Art Blakey tartoztak a csapatba. A dobos visszaemlékezése szerint az új együttes már kezdettől fogva más akart lenni, mint a bravúrkliséket játszó bebopzenekarok. Nagyobb figyelmet fordítottak zenéjük blues- és gospel-gyökereire. Az állandó felállás azt is kizárta, hogy esetleges zenésztoborzások képezzék a session-ök alapját.

A felvételek körülményeit mind profibb módon szervezték meg: néhány fizetett próba kellett hogy megelőzzön minden sessiont. Az 50-es évek végén ismét feltűnt a Blue Note-csapatban régebbi munkatársuk, a szaxofonos Ike Quebec, zeneigazgatói státuszban. Haláláig (1963) velük maradt. Quebec működésének jelentősége abban állt, hogy fiatal muzsikusokat fedezett fel a cég számára és szerződtette őket a kiadóhoz. Így került Lionék látómezejébe a középgenerációs tenorszaxofonosok egyik legtehetségesebbje, Dexter Gordon. Quebec munkáját azonban nehezítették egyre komolyabb fizikai fájdalmai, súlyosbodó betegsége. Halála után helyét Duke Pearson zongorista vette át. Pearson idejében új arcok és hangok jelentek meg a Blue Note stúdiójában. 1961 és 63 között olyan muzsikusok mutatkoztak be, mint Freddie Hubbard, Herbie Hancock, Joe Henderson, Hank Mobley és Tina Brooks. De az előző évtized „klasszikusai” is folytatták a lemezfelvételeket: Leo Parker, Dexter Gordon, Kenny Dorham új koncepciókkal vonultak stúdióba. Teljesen úttörő hangot hozott Donald Byrd trombitás 1963-as A New Perspective című lemeze: bevezette a funky latin groove-okat, a gospel-allúziókat, és szöveg nélkül éneklő kórust alkalmazott. A 60-as évek elején olyan egyéb sztárlemezeket jelentettek meg, mint Lee Morgan The Sidewinder-je, valamint Silver Song For My Father-je: mindkét lemez nagy sikert aratott jazz-berkeken kívül is. Bestseller lett Herbie Hancock és Stanley Turrentine egyes produkcióiból is. Ekkoriban alakult ki a Blue Note hármas arculata: hard bop/”soul jazz”/avantgarde. Utóbbi nélkül korántsem teljes se a vállalat, se a műfaj története. Grachan Moncur III, Andrew Hill, Cecil Taylor és Eric Dolphy remek lemezei jelezték, hogy a Blue Note továbbra is nyitott az újra. Ezt az elvontabb vonalat képviselte Miles Davis fiatal dobosa, Tony Williams is, aki saját lemezein együtt zenélt bostoni földijével, Sam Rivers tenorszaxofonossal. Rivers később szintén a Blue Note-nál debütált Fuchsia Swing Song című izgalmas hangvételű albumával. Az „out”-LP-k legnagyobb klasszikusa az 1964-ben elhunyt Eric Dolphy Out To Lunch-a lett. Az avantgarde kezdeményezések az évtized közepén és második felében olyan személyeket is a Blue Note-hoz vonzottak, mint Don Cherry, Cecil Taylor és Ornette Coleman.

A Blue Note élharcosa lett a jazz-orgonisták népszerűsítésének is: Jimmy Smith és Larry Young a 60-as években hallatlan népszerűségnek örvendő Hammond-orgona virtuózok lettek. Lemezeik többnyire a kiadó legpopulárisabb, „soul jazz” regiszterébe voltak sorolhatók, akárcsak az altszaxofonos Lou Donaldson népszerű albumai. A változatlanul egyedi borítókon már feltűntek az újabb korszimbólumok: a sportkocsik és a szexi nők.

1965-ben a Blue Note-ot megvette a Liberty Records. Ekkoriban Alfred Lion már sokat betegeskedett, nem tudta tovább vállalni a lemezkiadással járó rengeteg munkát és stresszt. Már nem Reid Miles volt felelős a borítókért, Frank Wolff fotói is eltűntek az albumokról, még az LP közepén látható Blue Note-design is megváltozott. Néha mintha a Rudy Van Gelder-sound se ugyanúgy szólt volna, mint néhány évvel korábban. Kevesebb lett az átütő zenei teljesítmény, bár McCoy Tyner és Wayne Shorter egy-két kivételes teljesítménnyel gazdagította a cég hírnevét. Utóbbi Super Nová-ja az akkor legfrissebb Miles Davis-eredményeket hasznosította, és Shorter lett az egyik muzsikus, aki a mindinkább elektromos műfajjá váló jazzt átvitte a 70-es évekbe, olyan új sztárok oldalán, mint Chick Corea, Herbie Hancock, John McLaughlin és persze Miles Davis. Őket részben a rock közönsége is hajlandó volt befogadni.

Wolff 1971-ben meghalt, de haláláig a Blue Note-nál dolgozott; utolsó munkáját a halálos ágyán fejezte be: szervezett, telefonált, egy-két utolsó utasítást adott. Ám ez már így is a hanyatlás korszaka volt, vitathatatlanul. Hiába aratott nagy sikert Donald Byrd a Blackbyrddel, a fusionzene beáramlása és az eltérés a tiszta improvizatív standardoktól aláásta a Blue Note egységességre építő értékrendjét.

Alfred Lion ‘67-ben nyugdíjba ment. Az újabb vezetők és producerek közül Michael Cuscuna és Charlie Lourie kezdett ismét azon munkálkodni, hogy a Blue Note régi hírnevéhez méltó kiadóvá váljon. A producerek 1975-től publikálatlan anyagokat kezdtek közzétenni, az ínyencek nem kis örömére. Néhány éves hiátus után a 80-as évek közepén indult be újult erővel a kiadó munkája. 1984-85 lett a Blue Note újjáélesztésének éve: ekkor már a Capitol tulajdonában volt a cég, melyet két remek jazz-szakértő, Bruce Lundvall és Michael Cuscuna irányított. Utóbbi alapította meg a Mosaicot, a cég „leányvállalatát”, mely filológiailag és hangtechnikailag egyaránt igényes, kis példányszámban megjelenő összkiadásokat dobott viszonylag nagy számban a piacra. Például Elvin Jones vagy Sam Rivers összes Blue Note-felvétele máig csak a Mosaic kiadásában hozzáférhető. A Blue Note Connoisseur-sorozatában is ritkán hallható session-ök váltak elérhetővé LP-n, majd CD-n; néhány évvel ezelőtt pedig útjára bocsátották a Rudy Van Gelder-sorozatot: ebben lényegesen javított hangminőségű klasszikus albumok sora jelent meg eddig, s a sorozat kiadása folytatódik!

Az új vezetők első akciója a japán Mt. Fuji Festival megrendezése volt – csak Blue Note zenészek részvételével. Art Blakeytől Jackie McLeanig és Michel Petruccianiig sztárok egész sora lépett színpadra ekkor, a japán kezdeményezésre megrendezett koncerten: naponta 10 000 néző vett részt a háromnapos eseményen, ahol még a nagybeteg Alfred Liont is sikerült a színpadra csalogatni. A közönség álló ovációval köszöntötte az idős producert, öt percen át szólt a vastaps, s a kiadó egykori vezetője csak örömkönnyein át érzékelhette a lelkes fogadtatást.

Bruce Lundvall, a Columbiánál már nagy gyakorlatot szerzett menedzser  gyermekkora óta Blue Note-rajongó volt. Az egyetem elvégzése után a lemeziparban szeretett volna elhelyezkedni, és természetesnek tűnt számára, hogy a Blue Note ajtaján kopogtasson. Ötlete naivitásnak bizonyult: Alfred Lion udvariasan elutasította, mondván, ők Frank Wolffal kettesben alkotják a céget. Lundvall, akinek huszonvalahány évvel később végre teljesült ifjúkori álma, és a Blue Note vezetője lett, az All About Jazz internetes magazin kérdésére elmondta: kedvenc Blue Note-lemezei a Dexter Gordon-féle Go!, John Coltrane klasszikus Blue Train albuma, a The Genius of Bud Powell című lemez, valamint Monk és Herbie Nichols itt készült felvételei.

Lundvall nemcsak hogy jó szakembernek, hanem ügyes üzletembernek is mutatkozott a Blue Note-nál töltött évtizedek alatt. Régi nagy sztárokat és új tehetségeket szerződtetett a céghez. A 80-as években ő vitte vissza például Dexter Gordont a Blue Note-hoz: épp John McLaughlin esküvőjén falatozottt a New York-i Plaza Hotelben, amikor valaki szólt neki, hogy Dexter Gordon a városban lép fel. Lundvall sietve otthagyta a násznépet, rohant a klubba, ahol a szaxofonos éppen Woody Shaw és George Cables társaságában játszott. Lundvall ekkor még a Columbiánál dolgozott, először oda szerződtette a muzsikust, majd mikor átigazolt a Blue Note-hoz, Gordon is vele tartott. Sajnos már csak egy felvételre futotta az idejéből.

Gonzalo Rubalcaba kubai zongorista fenomén szerződtetése is kalandosan történt: a muzsikus előbb Charlie Haden bőgős angolul egy szót se tudó pianistája volt, Lundvall Haden montreali felvételén hallotta először zongorázni. Olyan elsöprő hatással volt rá Rubalcaba játéka, hogy képes volt Havannáig utazni érte. Rubalcaba szerződtetését nehezítette, hogy mint kubai állampolgár, nem kaphatott kiutazási engedélyt. Végül azonban sikerült „átmenteni”. Lundvall japán főnökei meg se hallgatták a játékát, hittek Lundvall szavának. A menedzser, aki Lionhoz hasonlóan él-hal a műfajért, egyszer kijelentette: úgy szeretne meghalni, hogy az emberek azt mondják: „ennek a Lundvallnak sikerült továbbvinnie Alfred Lion zászlaját.”

Újdonság a Blue Note fegyvertárában a „jam band” jelenség is: olyan sikeres, a mai populárisabb műfajok egyes elemeit jazz-idiómával keverő zenekarok képviselik az új szárnyat, mint a Soulive, a Medeski, Martin & Wood trió, de félig-meddig ide tartozik az azóta kiadót változtatott Charlie Hunter gitáros, illetve Karl Denson szaxofonos is. A jam bandek nagyon kelendőek Japánban, ahol napjainkban talán a legerősebb a Blue Note-kultusz. Jónéhány egykori Blue Note session ma csak japán présben hozzáférhető – általában igen borsos áron.

Ennyi a kiadó rövid története. Ám nem lenne teljes a Blue Note-ról szóló vázlat egy alapszintű „labelográfiai” bevezető nélkül. Az angol labelography kifejezés azt a filológiai „tudományt” jelzi, melynek szakemberei egy adott lemezkiadó kiadványainak cégjelzésbeli és hangminőségi változatait vizsgálja.

A Blue Note-nál az LP-korszak hajnalától a 60-as évek közepéig kb. 350 magasrendű lemezt adtak ki; egyik-másik az egész jazztörténet kiemelkedő darabja lett. Egy lehetséges, a fentebb említett műfaji felosztástól (hard bop – avantgarde – „soul jazz”) eltérő klasszifikáció szerint legalább két stílusban úttörő volt a label: a hard bopban (Blakey, Silver, Mobley, Clark) és a „Miles Davis-féle modernizmus”-ban (Hancock, Hubbard, Hutcherson, Williams). Nagy általánosságban az is megállapítható, hogy a tipikus Blue Note-felállás kiszenekari: quintett vagy quartett, esetleg sextett, leggyakrabban két fúvóssal; zongorás trió és big band, vagy extra hangszerek viszonylag ritkák a label történetében (izgalmas kivételnek számítanak Julius Watkins franciakürt-próbálkozásai vagy egy-egy szokatlan tónus, mint például euphonium alkalmazása Freddie Hubbard Ready For Freddie és Blue Spirits című albumán).

Eredetileg három sorozatban jelentek meg a Blue Note-lemezek: az első az ún. „1200-as széria” volt: 8-8 lemeze jelent meg itt Sideny Bechetnek és George Lewisnak. E lemezek régebbi 78-asok átvételei voltak. 1955-ben kezdődött az „1500-as” széria gyártása, itt a számok 1501-gyel kezdődtek és 1600-ig tartottak:  1958-ig publikáltak ilyen sorszámú albumokat. A korai 1500-asok is mind reissue-k: 10’’-es lemezek LP-változatai többek között Miles Davis, Bud Powell, Thelonious Monk vagy Art Blakey felvételeivel. A „4000”-es sorozat 4001-gyel kezdődött, ez volt a (még mono) Newk’s Time Sonny Rollinstól (egy évvel később, 1959-ben kezdtek sztereó lemezeket kiadni a cégnél). Ebben a szériában kb. 400 anyag jelent meg, bár egy idő után (kb. a 4250-es jelzettől) egyenetlenné váltak a kiadások. Az első sztereó Blue Note-LP a Stylings of Silver volt, ami már korábban, 1957-ben monóban is megjelent. A kivétel, amiből nem készült sztereóváltozat, Rollins Village Vanguard-beli koncertje volt. Olyan LP is akadt, aminek csak sokkal később jelent meg a sztereóváltozata, így Johnny Griffin The Congregation-je, 1994-ben. Az utolsó LP, ami még személyesen Lion munkája volt a Liberty-eladás előtt, Duke Pearson Sweet Honey Bee-je lett. Egyébként az 1500-as sztereók számozása megegyezik a monókéval. A 4000-es széria esetében a sztereók elé egy 8-ast is odaírtak. A „komoly” gyűjtők a monókat keresik elsősorban, illetve az ún. „deep groove”-os albumokat, amelyeken egy speciális koncentrikus barázda található. A legjobban talán az eredeti prések szólnak, bár a Capitol Connoisseur sorozat darabjai is igen színvonalas hangminőségűek. A legrosszabbul a francia EMI-prések, valamint a 80-as években készült Capitol/EMI reissue-k szólnak: nincs bennük kellő mélység és a magas hangok túl harsányak.

A Libertytől a United Artistshoz vándoroltak a jogok, majd a Capitol vette át a céget. A UA idejében Japánban a King Records adott ki egyes Blue Note-albumokat, remek hangminőségben.

Körülbelül ezzel az alapismerettel vághat neki valaki a „komoly” Blue Note-gyűjtésnek, de fel kell készülnie rá, hogy a létező változatok a fentiekben vázoltnál sokkal szerteágazóbbak, s a Blue Note-labelography valóban komoly filológusi kutatást (és gyűjtés esetén rengeteg pénzt!!) igényel.

Aki nem akar kutatóvá válni, csak egy igen bő áttekintést szeretne megismerni a kiadó 65 éves tevékenységéről, annak a 14 CD-s boksz ajánlható, amely Meade Lux Lewistól és Albert Ammonstól a mai sztárokig, pélául Joe Lovanóig igyekszik feltérképezni a Blue Note gazdag zenei termését. Aki pedig még szerényebb válogatással is beéri, annak a két CD-ből álló The Best Blue Note Album in the World...Ever! című kompiláció ajánlható a leginkább. Azoknak, akik a művészi borítókra kiváncsiak, a Blue Note: The Album Cover Art (San Francisco, 1991) című kiadvány beszerzése javasolható. A kiadó történetével foglalkozó egyik legalaposabb és legfrissebb szakmunka Richard Cook angol kutató tollából való: Blue Note Records, The Biography (2001).  A London Sunday Herald kritikusa szerint Cook olyan élvezetesen meséli el az egyes történéseket, session-öket, hogy az olvasó szinte ott találja magát az 50-es évekbeli stúdióban, Art Blakey dobfelszerelése vagy Horace Silver zongorája közvetlen közelében. A könyvhöz CD-ROM melléklet is jár, audio- és video-részletekkel.

Máté J. György