Brega
Hazánk kortárs zenei nagyhatalom, Lengyelország az európai jazz egyik központja, a néhai Jugoszlávia pedig két világhírű fúvószenekarral, a Goran Bregovićéval és a Boban Markovićéval büszkélkedhet. E kettő közül kétségkívül a Bregović vezette, változó összeállítású népes társulás játssza a kifinomultabb, gondolatgazdagabb zenét. De milyen muzsika az, amelyre Rómában, a Piazza St. Giovannin 500 000 néző volt kíváncsi, amely hatalmas sikert arat bárhol Európában, sőt a montreali jazzfesztiválon és Chicagóban is? Akik tévéműsorokból akarják megismerni Bregović titkát, hagyjanak fel minden reménnyel! A gitáros-énekes-zeneszerző előadásainak hangulata visszaadhatatlan. A vetített képek nem tudják érzékeltetni azt a különleges világzenei amalgámot, mely ma sokak számára az egyik legjelentősebb világzenei attrakciót jelenti világszerte. Hogy mennyire része lett Bregović zenéje az európai mindennapoknak, azt jól érzékelteti, hogy az egyik dalát skandálták a bolognai kosárlabda-szurkolók, amikor földije, Alexander Djordjević a Fortitudo Bologna játékosa volt.
Tipikus koncertzene tehát a Bregovićé, melyben keverednek a hagyományos népi polifóniák, a rock, a délszláv cigányzene, s újabban a közel-keleti zenei motívumok. Ha a mai Goran Bregovićról esik szó, mindenkinek a Wedding and Funeral Band jut az eszébe, mely nem más, mint egy rezesekből álló délszláv cigány szeptett. A „lakodalmas- és gyászzenekar” azonban csupán egyik, noha elengedhetetlen eleme a Bregović-féle live show-nak. Rendszeresen szerepel mellette egy tizenöt tagú belgrádi férfikórus, egy lengyel vonószenekar vagy egy szerb vonósnégyes, alkalmasint egy bulgár női énektrió is. Komplex performance-ként leírható előadásain újabban török és arab szólisták is felbukkannak, akik tradicionális keleti hangszereikkel teszik egzotikusabbá a show-t. Énekesei alkalmasint szintén a Közel-Keletről érkeznek, Yael Badash Izraelből vagy Amina Annabi Tunéziából. A koncertek feltűnően hosszúak, s mindegyik hangverseny olyan, mintha a legutolsó, csúcselőadás volna. Bregović jobbkeze Ognjan Radivojević, aki kórust dirigál, ütőhangszereket kezel, tangóharmonikázik és énekel, ő az együttes zenei vezetője is. Egy kritikus intenzitása miatt japán Kodo-mesteréhez hasonlította Radivojević ütősjátékát. Bregović fő zenekarvezetői erénye abban áll, hogy a balkáni zenei formákat és stílusokat szintetizálja, eredendő nyersességüket megszelidíti, lecsiszolja az éleket, kortárs zenévé alakítja a dél-európai világzenei vegyüléket, s mindezt olyan előadói ritmikával tálalja, hogy a nézők szinte elolvadnak a gyönyörtől. Van, aki a világzenei géniuszért rajong, mások a poszt-punk hűhót hallják ki szívesen e zenéből, az érzelmesebbek pedig valamiféle „balkáni őserőt” tulajdonítanak a számoknak.
A gyakran ülve játszó, ma született bárány külsejű Bregovićból senki se nézné ki, hogy efféle nagyszabású zenei tabló kidolgozására képes. Van száma, amelyben a lengyel vonósok vázolják a zenei alapszövetet, e fölé rajzol zenei arabeszkeket egy klarinét, s végül a hallgató azon kapja magát, hogy egy kelet-európai tangót táncol gondolatban. Sokan valóban táncra perdülnek, ha a Wedding and Funeral Band zenéjét meghallják. A teljesen eltérő zenei csoportok: vonósok, kórus, rezesek, illetve a zenei stílusok keveredése: a fentebb és a lentebb stílelemek (klasszikus kortárs zene és populáris folk) két összemberi alapkérdésről beszélnek: szeretetről és halálról. Már a társulás magját képező fúvós szeptett neve is az ember két legmeghatározóbb élményére utal. Szerelem és halál között kelnek táncra a rajongók, akik az egyik percben vidám lakodalomban, máskor egy fékevesztett danse macabre örvényében mozognak.
Az 1950-ben született Bregović, vagy ahogy imádói hívják: Brega „előző életében” főleg hazájában, Jugoszláviában, valamint néhány határmenti településen, így Szegeden szerzett hírnevet magának, mint a Bijelo Dugme rockzenekar vezetője. Tizenhat évesen alapította együttesét, melynek neve – egy rajongó szegedi szerint – a tangóharmonika fehér gombjaira utalt. Hívei azt is tudni vélik, hogy az együttes nevét egy Jeszenyin-versből vették. Összesen több mint 15 millió példányt adtak el a lemezeikből. Ő vezette be a „juhászrockot”, vagyis egyfajta folk-rockot a jugoszláv popzenébe. Saját bevallása szerint azért választotta a gitárt, mert a gitárosoknak van a legtöbb szerencséje a lányoknál. Azokban az időkben, mondja, a rock and roll döntő szerepet játszott a magafajta emberek életében, csak azon keresztül tudták érvényesen kifejezni magukat, a rockzene a szellemi ellenállás egyetlen legális közege volt, s a rockzenész többértelmű szövegeivel a börtönt sem kockáztatta. Ha nem lett volna ennyire sikeres a Bijelo Dugme, Bregović ma talán filozófiát oktatna egy szerb kisváros főiskoláján. Ehelyett rengeteget turnézott tizenöt év alatt, s hamarosan dél-európai rockbálvány lett, de ebbe a szerepbe is beleunt. 2005-ben, húsz év után rövid időre újra összeállt a Bijelo Dugme, Belgrádban 200 000 ember hallgatta őket, a zágrábi és szarajevói koncerten 70 000 ember volt jelen.
Bregović néhány évi hallgatás után a’80-as évek végén tért vissza filmzene-szerzőként. Emir Kusturicával, majd más rendezőkkel való együttműködése hozta meg számára a világhírt. Brega ma Párizsban él, de zenéje továbbra is elsősorban hazai gyökerekből táplálkozik.
Máté J. György
.