Portré egy jazzdíváról: Dee Dee Bridgewater
Barangolok az énekesnő internetes fotógalériájában. Az első kép 1990-ből való, a Victim Of Love album előkészítésének idejéből. Bridgewater hátulról átöleli Ray Charlest, a lemez vendégsztárját, és jóízűen nevet. Majd egy fotó munka közben: az énekesnő a Carnegie Hall színpadán. 1996: a provokatívan rövid „sárga” haj korszaka, kézfogás Clinton elnökkel a Fehér Házban. Majd két családi fotó, előbb a Divas címlapja: anyja és lánya teljes harmóniában, Dee Dee és China Moses, és egy 2004-ből való felvétel, az Essence magazin fotósának műve: a jazzdíva legidősebb lányával, az egzotikusan szép Tulani Bridgewaterrel. Végül egy képes híradás az 1986 után főleg Franciaországban időző Bridgewaterről: Jacques Chirac kezet csókol a művésznőnek, az első amerikainak, akit tagjai közé választott az Haut Conseil de la Francophonie, s aki egyben büszke tulajdonosa a Victoire de la Musique-nek, valamint a legjelentősebb francia kulturális kitüntetésnek, az Ordre des Arts et des Lettres-nek.
Ezúttal a képek a valóságot mutatják: Dee Dee Bridgewater pályája klasszikus sikertörténet. Igaz mese az asszonyról, akinek sikerült az egész világgal megismertetnie páratlan művészi tehetségét, s aki énekesi karrierjén túl 1999 óta ENSZ-nagykövetként próbál tenni valamit a világ éhezőiért.
Csupán szeretetet adhatok – így fordíthatnánk le Dee Dee Bridgewater első lemezfelvételének címét, mely valamikor 1971 decemberében vagy 1972 januárjában készült a Thad Jones vezette nagyzenekarral. Vajon eszébe jutott-e az akkor huszonkét éves pályakezdő énekesnek, hogy a frissen rögzített dal címe 2006-ban egy évtizedeket átívelő gazdag művészi pálya tömör összefoglalásaként is megállja majd a helyét? Talán nem, pedig keresve sem találnánk még egy énekesnőt Bridgewater generációjából, akinek életművében ennyire vegytisztán mutatkozna meg a jazz, a nagy elődök és a közönség iránti szeretet, valamint az ehhez szükséges művészi alázat. A Dear Ella album egy évtizedeken át érlelődő-mélyülő szeretet művészi formába öntött kifejeződése, hiszen a kis Dee Dee édesanyjától ismerte meg Fitzgerald művészetét az 50-es évek elején. A Love And Peace – ismét egy beszédes cím! – az előtt a Horace Silver előtt tiszteleg, aki jó három és fél évtizeddel ezelőtt együttesében munkát adott Cecil Bridgewater trombitásnak, az énekesnő első férjének. Vagy vegyük a néhány éve készült This Is New-t, melyen a talán legtöbbször és legsikeresebben „amerikanizált” európai dalszerző, Kurt Weill műveit szólaltatta meg. Bármelyik jazzalbumát hallgatjuk, ugyanarra a következtetésre jutunk: Bridgewater tudatos folytatója a nagy múltú amerikai vokális jazzhagyományoknak, közben azonban felül is írja a repertoárjába beválasztott szerzeményeket tökéletesen képzett egyéni orgánumával, a fekete bőrű énekesnőkre gyakran jellemző soulos hajlításaival, s a csak a legjobbak előadásaiban megfigyelhető makulátlan vibratóival.
Dee Dee Bridgewater Denise Eileen Garrett néven született 1950-ben a Tennessee állambeli Memphisben. Apja jazztrombitás volt, s mint zenetanár, olyan, később a műfaj nagyjaivá érett diákokkal szerettette meg a jazzt, mint George Coleman, Booker Little és Charles Lloyd. Dee Dee hajadonként előbb rhythm and bluest énekelt, majd jazzre váltott, és együttesével 1969-ben még a Szovjetúnióban is turnézott. Miután férjhez ment Cecil Bridgewaterhez, New York-ba költözött, s karrierje ekkortól kezdett meredeken felfelé ívelni. Pedig az első New York-i években még a politikailag elkötelezett fekete lázadó szerepe sem volt idegen az énekesnőtől. Első lemezén (Afro Blue) a korszellemnek megfelelően még dominál bizonyos proteszt-hangulat, s a Mongo Santamaria írta címadó szám hangszerelésében és tolmácsolásában meghatározó vonás az eszményített őshaza – Afrika – iránti nosztalgia.
Hangja már ekkor is tökéletesen képzett volt, de a világ csak musical-szerepei, elsősorban az Oz Glindája, illetve az alakításért járó Tony-díj átvétele után jegyezte meg a nevét. Az énekesnő a későbbiekben is vissza-visszatért a zenés színház műfajához, például a Billie Holiday életéről szóló Lady Day címszerepében, de zenéjének hívei elsősorban mégiscsak jazzénekesnőnek tekintik, teljes joggal. Az elmúlt másfél évtizedben szinte kizárólag jazzfelvételeket készített, s legutóbbi, francia nyelvű albuma, a J’ai deux amours is e műfaj jegyeit hordozza, noha az itt felcsendülő dalok és hangszerelések alapját francia chansonok képezik. Eljött hát az ideje, hogy a ma ugyan főleg Nevadában élő, de művészi inspirációért Franciaországba visszatérő díva ne a Nagy Amerikai Daloskönyv lapjain keressen nyersanyagot újabb lemezéhez, hanem a kis párizsi kávéházak slágereiből merítsen ihletet. A hagyományokat ezúttal is tiszteletben tartó arrangement-ok és az énekesnő varázslatos előadásának köszönhetően új életre kap a La mer, a Ne me quitte pas, vagy a La vie en rose. A néhai Josephine Bakerrel együtt Bridgewater is vallja: „J’ai deux amours, mon pays et Paris.”, azaz két szerelmem van, a hazám és Párizs.
Nem sokkal a lemez megjelenése után mesélte egy interjúban, hogy korábban naponta ismételgette a varázsigét: „Csak jól sikerüljön, csak jól sikerüljön!” Az óhaj teljesült. Jól sikerült.
Máté J. György
.