Minden jó, ha jó a vége
A MOL Jazzfesztivál egy napjáról
A bőség zavara – ezt a közcímet adhatnánk a MOL Jazzfesztiválnak, ismét kézbe véve a műsorprogramot: a műfaj hazai élvonala mellett többek között Maria João és Miroslav Vitous, Wallace Roney és Michel Portal neve szerepel a fellépők között. A tiszteletet parancsoló seregszemle utolsó előtti napján a Gerard Presencerrel kibővült Szakcsi Trio, a Magyarországon eddig kevésbé ismert Esperanza Spalding és a Tomasz Stańko Quartet lépett porondra a Közraktár Sátorban.
A színpad előtt álló oszlopok a nézők egy részét megfosztották a maradéktalan látványtól, viszont a figyelmes szervezők két jól látható kivetítőt szereltettek fel a nézőtér túlsó végében ülők kényelmére, úgyhogy azok, akik a színpadból és a zenészekből keveset láttak, képernyőn követhették az eseményeket. Ezen a napon is volt mit. Az elsőként színpadra lépő Szakcsi Lakatos Béla saját szerzeményeket játszott, többek között egy olyan számot, melyet gyerekkori barátjával, a fiatalon elhunyt Lakatos Ablakos Dezsővel közösen írt. Szakcsi néhány lélegzetelállító szólójával tette emlékezetessé a hangversenyt, de az együttes szólistáit kísérő Orbán György-Lakatos Pecek András kettős érett és magabiztos játéka se maradt hatástalan. A trió kiválóan összeszokott mainstream együttes, pillanatnyilag az egyik legjobb magyar combo, amint ez a 2004-es Na dara! album óta világos. A magyar hármasfogat zenéjéhez különleges, kesernyés ízt kevert az angol Gerard Presencer trombitajátéka. A hazai jazzművészetet már korábbról jól ismerő Presencer előadásában keveredtek a brit rézfúvós jazzhangzások (Michael Gibbs, Ian Carr vagy Mike Westbrook együtteseinek világa), valamint a csak rá jellemző dirty soundok, illetve az iskolásan tökéletes elemekből felépített dallamíveket zárójelbe tevő groteszk, nyújtott hangok. A Charlie Watts Quintet harmincnégy éves szólistája, mint afféle egyetlen stílusirányhoz sem kötődő sessionzenész könnyed biztonsággal kezelte Szakcsi „modern klasszikus” szerzeményeit is, pedig eddigi tevékenysége elsősorban sokkal populárisabb zenei keretekhez kapcsolható (Courtney Pine, Jamiroquai stb.).
A lendületes első műsorszám utáni szünetben olyan véleményt is hallottam, miszerint most következik az est tulajdonképpeni fő attrakciója, Esperanza Spalding, ez a teljesen eredeti zenei jelenség, aki törékeny termete ellenére a kemény ujjakat és jó fizikumot kívánó nagybőgőn játszik, ráadásul énekkel kíséri előadását. A beharangozás fele igaz is volt: Ms. Spalding valóban törékeny termetű a maga huszonkét évével, jól bőgőzik (a bostoni Berklee növendéke volt, s máris tanít a patinás jazziskolában), ám azt mégse merném kijelenteni, hogy fellépése jelentette az est fénypontját. Ellenkezőleg. A Szakcsi-Presencer-féle ősziesen kesernyés bop és a Stańko Quartet képviselte zenei tökély között szerényen bújt meg a Spalding Trio – valljuk be végre – kissé egyhangú műsora. Rochelle Lyndon dobos kiszolgáló szerepet kapott a háromfős csapatban, Leo Genovese billentyűs azonban többször került szólóhelyzetbe. Hiába. Hangszeréből, a retróérzékkel megáldott modern jazzbandákban ismét szinte kötelezően alkalmazott Fender Rhodes elektromos zongorából álmosítóan törtek elő a semmitmondó, üresen klisészerű melódiák, olyan futamok, melyeket a hetvenes évek elején Tihomir „Pop” Asanović töröltetett volna Majko Zemljo című stúdióalbuma mesterszalagjáról. Nem tette a koncertet sokszínűbbé Spalding éneke sem. A remekműveket is termett voice-hagyomány szellemében adta elő szöveg nélküli dalait, melyeket azonban nem fűtötték át a valóban drámai előadáshoz szükséges érzelmek, indulatok, szenvedélyek. A műsor végére helyezett, s immár szöveges Autumn Leaves antiromantikus tolmácsolása ugyan hozott némi változást a műsorba, de az izgalmasan felfogott standard túl későn érkezett. Esperanza Spalding azt a fajta profizmust képviselte Budapesten, amelytől mindig óvom – persze csak utólag – a hazai közönséget.
Ám, mint ahogy a címben is írtam: minden jó, ha jó a vége. Márpedig a MOL Jazzfesztivál e napja jobban be se fejeződhetett volna. A Tomasz Stańko Quartet élőben is bizonyította (s Magyarországon nem először, gondoljunk csak a Sziget Fesztiválon elhangzott műsorukra), hogy Európa egyik legjobb jazz-zenekara. Stańko makulátlan trombitálását hallgatva olyan érzésünk támadhat, mint amikor a kései Miles Davis albumokat szondáztuk: a kíséret nagyjából évtizedenként változik, Davis azonban idősen is ugyanolyan kristálytisztasággal képzi a hangot, mint legemlékezetesebb ’50-es évekbeli felvételein. Nos, Stańko ezúttal vadonatúj Lontano című ECM-albumáról mutatott be számokat az önmagában is kiváló Wasilewski-Kurkiewicz-Miskiewicz trió támogatásával. Az érdeklődők már napokkal a hangverseny előtt kézbe vehették a Gramofon legfrissebb számát, melyben a Lontano a maximális öt csillagot kapta bírálójától. A cikk szerzője úgy véli, a trombitás mai zenéjét „átlengi a lengyel síkságon állandóan fújó szél miszticizmusa, a lengyel lélek évszázados szenvedésének jajgatása anélkül, hogy direkt módon etnikus lenne.” Pontos szavak; valami hasonlót éltek/élhettek át azok is, akik jelen voltak a szeptember 16-i koncerten. Stańko soundjának félreismerhetetlen melankóliája most sem vált érzelgőssé, ömlöttek belőle a magasrendű természetességgel kezelt melódiák, kísérete pedig a lengyel szelek miszticizmusát alkalmasint free-be hajló improvizációkkal toldotta meg. Stańko a műfaj alkimistájának mutatkozott a Közraktár Sátorban is: bármihez nyúl, képes arannyá változtatni. S ami még ennél is több: műsorával ismét azt bizonyította, hogy a profi haknik és a jelentéssel nem bíró technicista virtuozitás világában még mindig helye lehet a megváltó erejű, szótérikus jazzelőadásoknak.
(2006. szeptember 16., 19:00, MOL Jazzfesztivál, Közraktár Sátor – a Szakcsi Trio és Gerard Presencer, az Esperanza Spalding és a Tomasz Stańko Quartet hangversenye)
Máté J. György
.