Váratlan vendég

Eredetileg Ishmael Wadada Leo Smith trombitás lépett volna fel Piotr Baron lengyel szaxofonos kvartettjében, ám az összeállítás változott: a világhírű trombitás helyett egy világhírű fuvolista, James Newton lesz a lengyel együttes vendégszólistája a Művészetek Palotájában. Érdemes megismerkednünk vele közelebbről is.

Amikor „világhírű”-nek nevezem Newtont, azonnal pontosítanom kell, hiszen nem abban az értelemben világhíres ő, mint például Diana Krall, Norah Jones vagy a funkyért rajongó milliók által is elismert fusion-zenészek. A fuvolistát/zeneszerzőt/karmestert mindenekelőtt a modern afro-amerikai improvizatív zene iránt érdeklődők, továbbá a kortárs klasszikus zene hívei tisztelik, vagyis leginkább olyanok, akik semmilyen vagy csak csekély befolyással vannak a zene- és lemezipar alakulására. Mi mással lenne magyarázható, hogy James Newton, aki huszonhárom éven át vezette a tekintélyes Down Beat jazzmagazin fuvolista-toplistáját a nemzetközi kritikusi szavazáson, néhány évvel ezelőtt azt volt kénytelen megtapasztalni, hogy frissen elkészült Above Is Above All című albumára nem vevők a kiadók. Végül – sok más, kevésbé híres kollégájához hasonlóan – magánkiadásban jelentette meg a lemezt, és egy keserű hangú nyilatkozatban felhívta a figyelmet arra, hogy napjaink zenei biznisze „hihetetlenül konzervatív. A kísérletezéseket még ma is a háttérbe szorítják.” Newton azonban mintha erőt merített volna a számára áldatlan helyzetből. Nem fújt visszavonulót, hanem még intenzívebben törekedett művészetének folytonos megújítására. Sokadszorra is visszafordult a csúcs alól, elindult a lehullott szikla nyomában, mivel úgy hitte, egyszer talán mégiscsak sikerül átgörgetnie a nagy követ a hegytetőn. Az Above Is Above All így a körülmények hatására vált a művészi szabadság autonóm kifejezőjévé, mintha csak az egy évvel korábban bemutatott Newton-opera, a The Songs Of Freedom címét (A szabadság dalai) ismételte volna meg. A fuvolista-zeneszerző a 60-as években aktivizálódó, de húsz évvel később már alig-alig ismert elektronikus zenei produkciók és eljárások felhasználásával hozta létre computerzenéjét, mely minden innovatív értéke mellett is „konzervatív” szellemiségű: ahogy az Above Is Above All borítóján látható barna kereszt is hirdeti, Newton Jézus Krisztus dicsőségére komponálta művét. Minden hangszert ő szólaltatott meg, ily módon száműzve művéből minden „tisztátalanságot”, az ensemble-játékban gyakran felbukkanó sztárkultuszt és túlnövesztett egókat. Gyermekeit azonban közel engedte a stúdió berendezéseihez, különösen Jeannelle lánya rap és hip-hop iránti érdeklődése visszhangzik egy-egy szerzeményben.

Az 1953-ban Los Angelesben született James Newton középiskolás korában kezdett fuvolázni, elsősorban Eric Dolphy és Rahsaan Roland Kirk hatására. Kezdetben Dolphy mindhárom hangszerét alkalmazta, később felhagyott az altszaxofonozással és a basszusklarinétozással, és egyedül a fuvolára koncentrált. A 70-es évek első felében, midőn a Black Music Infinity zenekarban játszott, Stanley Crouch kollégája megismertette vele közelebbről is a jazz történetét. Newton játszott különböző improvizatív és formális zenei összeállításokban, s az évek során sikerült egy teljesen egyéni, fuvolázás közbeni vokalizációs stílust kidolgoznia. Ebben a vonatkozásban Roland Kirköt tekinthetjük elődjének, de szemben a Domino világtalan mesterével Newton nem csupán az unisonokig és a harmóniákig jutott el kísérletezései közben, hanem arra is képessé vált, hogy énekhanggal ellenpontozza saját fuvolajátékát. Echo Canyon, illetve korai, From Inside című szólólemezén elsősorban a tónus tisztasága ragadja meg a hallgatót, az afro(-amerikai) hatást mutató Axumon viszont bőven hallhatjuk vokalizálási kísérleteinek eredményét is. (Utóbbi lemezét ráadásul a Magyarországon is forgalmazott ECM kiadó jelentette meg.) Newton sose tagadta művészi vonzalmát elődei iránt: érdemes meghallgatni Paseo Del Mar (1978) című albumáról a Lake-et, valamint a Luelláról (1983) a Mr. Dolphy című tribute-felvételt.

Viszonylag terjedelmes James Newton zenekari felvételeinek korpusza. A legjellemzőbbek – az ő nevével fémjelzett – albumok egy része azonban nehezen beszerezhető kis, független kiadóknál látott napvilágot (például a hazánkban sajnos nem kapható India Navigationnél, Water Lily Acousticsnál és BvHaastnál), más esetekben pedig a nagy kiadó vonakodik a Newton-felvételeket CD-n (újra) megjelentetni (Blue Note). Utóbbi már csak azért is szomorú, mert a fuvolista két, zeneileg könnyebben értelmezhető lemezét publikálta a Alfred Lion egykori cégénél: a jórészt Ellington-szerzeményeket tartalmazó The African Flowert, valamint az érdekes Mingus- és Coleman-átiratokkal büszkélkedő Romance And Revolutiont. Így a hazai érdeklődők csupán a már említett Axum, valamint három Grammavision-kiadvány segítségével ismerkedhetnek meg e változatos életművel.

Newton zenéjének érzésem szerint két fő pillére az afro-amerikai és a klasszikus (európai) idióma. Jazzlemeznek nevezhető felvételein is gyakran ott érezhető a klasszikus hatás, elsősorban a kamarajazzes hangszerösszeállításokban. Egyes lemezein John Blake hegedűjátéka idéz klasszikus elődöket, máshol (Water Mystery, 1985) fafúvós kisegyüttesre komponált darabok hallhatók, néhány egyéb egzotikus hangszerrel kiegészítve. Az 1985-ös lemez (az eddigi életmű egyik legsikerültebb darabja) két klarinétost, egy oboistát, egy fagottost, egy angol kürtöst/szopránszaxofonost, egy tubást, egy koto-játékost, valamint egy hárfást, egy bőgőst és egy ütőhangszerest vonultat fel. Sikerrel ütközteti a jellegzetes nyugati hangszert (hárfa) a tizenhárom húros japán hangszerrel, valamint a fúvósok és a ritmusszekció jazzkíséretével (Lone Hill), a címadó számban pedig az afrikai zenei hatás dominál. Szintén az afro-amerikai gyökerek és hagyományok idézése James Newton célja a Luckman Jazz Orchestra zenei vezetőjeként is. Miles ’N Trane című előadásuk főhajtás a modern jazz legnagyobbjai előtt.

Newton kortárs zeneszerzőként sem lebecsülendő. Írt szimfóniát, vonósnégyeseket, posztszeriális zenéket különböző hangszeregyüttesekre, valamint szólózongora-darabot (Between The Cherubim, 2007), misét, operát és balettzenéket. Jon Janggal együttműködve a Pekingi Opera számára komponált egy darabot. Buddy Collette egykori tanítványa fellépett a világ több vezető szimfonikus zenekarával is. Dolgozott Vlagyimir Szpivakovval és a Moszkvai Virtuózokkal, a New York New Music Ensemble-lal, a Brooklyni Filharmonikus Zenekarral, a Párizsi Konzervatórium Zenekarával és a New York-i Filharmonikusokkal. Oktatóként elsősorban a University of Californián tevékenykedik. 1989-ben megjelentette jazzfuvolistáknak szóló módszertani kötetét, a The Improvising Flute-ot.

Máté J. György

James Newton válogatott diszkográfiája:

Flute Music (1977)

Binu (1977)

Paseo Del Mar (1978)

From Inside (1978)

Crystal Texts (1978)

Portraits (1979)

Hidden Voices (1979)

Mystery School (1980)

Toil And Resolution (1980)

Axum (1981)

James Newton (1982)

Luella (1983)

Echo Canyon (1984)

Water Mystery (1985)

The African Flower (1985)

Romance And Revolution (1986)

In Venice (1987)

If Love (1990)

Suite For Frida Kahlo (1994)

Above Is Above All (1997)

Southern Brothers (2000)

Máté J. György