•  

  •  

  •  

  •  

  •  

 

Wayne Shorter: egyszemélyes intézmény

 

Alig akad jazzmuzsikus, akiről túlzás nélkül kijelenthető: jelentősége egyszemélyes intézménnyé teszi a műfajon belül. Wayne Shorter e kevesek egyike. A jazz élő klasszikusa március 18-án ismét hazánkba látogat, és a Művészetek Palotájában ad hangversenyt.

Azokat a zenészeket nevezhetjük egyszemélyes intézménynek, akik a jazz különböző periódusaiban, formációiban és irányzataiban voltak képesek maradandót alkotni, s nemcsak hangszeresként, hanem komponistaként is. Az efféle kreatív jazzművész fehér holló, s életműve olyan gazdag és szerteágazó, hogy egyes korszakainak hívei gyakorta nem is ismerik további tevékenységét.

Már Wayne Shorter œuvre-jének korszakolása is problematikus, az azonban megkockáztatható, hogy a ’70-es évek fordulójáig (a Weather Report együttes megalapításáig) az életmű nagyjából egységes: akusztikus felvételeket tartalmaz, melyeken a tenorszaxofonos a saját útját járja, bár soundján kezdetben hallhatók Sonny Rollins- és John Coltrane-reminiszcenciák. Az áthallásoknál azonban lényegesen fontosabbak a hamisítatlanul shorteri viharos erejű szólók, másfelől pedig az éterien finom balladák, mint amilyen a Billie Holidayra emlékező Lady Day. A korai Shorter „intézmény”-voltát egyrészt halhatatlan szerzeményeinek hosszú sorával, másrészt kimagasló tehetségű szaxofonosként alapozta meg. Oroszlánrésze volt az aranykori Art Blakey-lemezek létrehozásában és a második Miles Davis Quintet működtetésében. Mindkét zenekar részére aktívan komponált, az előbbi tolmácsolásában vált ismertté többek között a Joelle (1961) vagy a Free for All (1964); az utóbbiéban az E.S.P. (1965), a Nefertiti, a Pinocchio (1967), illetve a Paraphernalia (1968).

Tizenhat évesen kezdett szaxofonozni. Akkoriban csak Mr. Weirdnek, azaz Fura úrnak szólították iskolatársai. S a szokatlan becenévre később is rászolgált: bopfelfogása sosem volt egyenes vonalú és világosan átlátható, munkáiban erősen dominált az aszimmetria. Már az évtized elején, a Jazz Messengersben kezdett törekedni arra, hogy szólóiban mindinkább eluralkodjanak saját, szokatlan invenciói, s 1964 után, az évtized végéig tartó Davis-periódusban, amikor szólistaként még markánsabb szerephez jutott, egyéni stílusát elmélyítette, filozofikusabbá és kontemplatívabbá tette. Az évtized fordulóján Shorter munkáin erős nyomokat hagyott az elektromos jazz felé tájékozódó Davis, valamint az újonnan alakult Weather Report. Ez az az időszak, amikor a zenész egyre szívesebben nyúl a szopránszaxofonhoz is, példa erre a két gitárossal rögzített Super Nova. A Shorter zenéjéről szóló beszélgetések egyik vitás pontja épp a kétféle szaxofon használatának problémája. Míg a kritikusok egy része csodálattal tekint a szopránszaxofonos Shorterre, s ezt a Down Beat éves szavazásain is bizonyítja, addig a szakemberek másik része azt állítja, hogy a muzsikusnak a tenorszaxofon a fő ereje, és a szopránon előadott darabjai kissé sematikusak és fantáziátlanok. Eszerint legalább két Shortert kell megkülönböztetnünk, a ’60-as évek előadóját és a későbbi évek fusion-zenészét, akinek technikája is sokat változott a nagy stílusfordulattal, s aki 1970 utáni tevékenységének legismertebb szakaszát egy olyan együttesben töltötte, mely esztétikájában jelentéktelen szerepet szánt a szólóknak, s a szaxofonosból koloristát faragott: Shorter a mind határozottabban Joe Zawinul művészi irányítása alá került Weather Reportban csupán egy volt azok közül, akik a közösen készült zenei festmények színösszeállítását meghatározták.

Shorter az évekre elhallgató, majd újra megszólaló művészek közé tartozik. Az ezredfordulót követően ismét aktivizálta magát, sőt, Shorter-reneszánszról beszélhetünk: Alegria albuma 2003-ban Grammy-díjat kapott. A mai Shorter bölcs és gazdag fantáziájú zenész, aki a fiatalabb generáció legtehetségesebbjeiből állította össze kvartettjét. Visszatért az akusztikus hangzáshoz, és a vele való játék most is kiszámíthatatlan kalandokra hívja zenésztársait. Arra azonban, hogy új lemezeit a klasszis Juju vagy Speak No Evil mellett fogják-e emlegetni, csak az idő adhatja meg a választ.

 

Máté J. György

.