Michael Brecker - Az örök diák

Egy éve hunyt el korunk egyik legjelentősebb jazzművésze. Michael Brecker hangzása, virtuozitása, magabiztos és érzelemgazdag előadásmódja más hangszerek játékosainak is példát állított, a szaxofonosok körében azonban Lester Young, Charlie Parker és John Coltrane óta kétségkívül ő volt a legnagyobb hatású mester. Önmagára viszont inkább diákként tekintett: minden nap figyelte elődeit és kortársait a színpadon és azon kívül, folyamatosan tanult.

Michael Brecker komponista és előadó 57 évesen fejezte be földi tanulmányait, elképesztően intenzív pályafutásába számtalan fellépés, több mint 900 lemezfelvétel és 13 Grammy-díj (2 poszthumusz) fért. Persze nem a számok tették több generációnyi muzsikus és közönség kedvencévé. Ritka ellentétek jellemezték: egyszerre tartozott a legünnepeltebb és a legszerényebb előadók közé, rendkívüli muzikalitása és fölényes technikai tudása zenei és emberi alázattal párosult. A konzervatív jazzisták mellett a poprajongók is tisztelték, az akusztikus hangzással együtt az elektronika világa is vonzotta, többek közt az EWI (elektronikus fúvós hangszer) úttörője volt. Talán épp e tulajdonságok konstellációja, a nyitottság és a tisztelet meg persze a kíváncsiság hajtotta arra, hogy egyre fejlődjön, de ne veszítse el saját hangját.

A hosszú tanulópályához jó helyről startolt, apja ügyvédkedésből élt, de amikor csak tehette, jazzt játszott zongoráján, a gyerekeit pedig idejekorán koncertekre vitte. Míg a philadelphiai kölykök többsége baseballmeccsre járt, Breckerék Duke Ellingtont, Miles Davist és Thelonius Monkot hallgatták élőben. Igazi muzsikus családban nőtt fel, nővére, Emily zongorázni, bátyja, Randy pedig trombitálni tanult. Michael szerint, ha lázadni akartak volna a szülők ellen, ügyvéd vagy orvos lett volna belőlük. Az utóbbit egyébként ki is próbálta, érettségi után az Indianai Egyetem orvosi előkészítőjére járt, de néhány hónap után belátta, csak a zenében találja meg a helyét. Visszatérve a starthoz, némi dobolás után, hat évesen végre komolyan kezdett tanulni: a Philadelphiai Zenekar elsőklarinétosától vett órákat. Aztán tizennégy évesen hangszert és stílust váltott, Cannonball Adderley hatására a klasszikus klarinét után az altszaxofon és a jazz következett, tizenhat évesen pedig meghallotta John Coltrane játékát, és menten áttért a tenorszaxofonra.

Ebben az időben zajlottak Miles Davis első fúziós kísérletei, együttesébe nem kevés Joe Zawinult, a jazzbe pedig rockot és elektronikát kevert. A bombasztikus hatás Michaelt sem kerülte el, viszont hallgatott még rhythm and blues-t, Jimmy Hendrixet és Eric Claptont is, de mindenekelőtt Coltrane-t, akinek robosztus hangzását, szabadságát, egyéni harmóniáit és finom megoldásait kivételes hűséggel tudta visszaadni. Közben kipróbálta az egyetemista létet, de húsz évesen már New Yorkban volt, ahol különböző formációk szólistájaként hamar elismert muzsikus lett. Ezek után pedig nem alapított saját együttest, arra csak harminchét évesen érzett indíttatást. Inkább a jazz, a pop, a funk és a rock legnevesebb képviselőivel játszott. Akik jót akartak, Michael Breckert hívták vendégzenésznek, így ma hallhatjuk őt Herbie Hancock, Paul Simon, Frank Sinatra, Chick Corea, Quincy Jones, Chet Baker, a Parliament, Frank Zappa, George Benson, John Lennon, McCoy Tyner, Jaco Pastorius, Pat Metheny, Charles Mingus, Billy Joel vagy épp Eric Clapton felvételein.

A ’70-es és ’80-as évek a tanulóidőszak különleges részét adták, a popdalok rövid, néhány taktusnyi szaxofonszólóiban sűrített, de széles dinamikai skálán mozgó, számos stílusban működő mondanivalót tanult meg közölni, amit a jazzformációkban volt tere kifejteni. Ilyen volt a bátyjával, valamint John Abercrombie gitárossal és Billy Cobham dobossal közösen alapított Dreams nevű fúziós együttes vagy Horace Silver zongorista kvintettje, ahol szintén Randyvel közösen fújt. Sőt, ketten külön, Brecker Brothers néven is játszottak jazz-rockot több évtizeden át, kiemelkedő sikerrel. 1979-ben újabb banda alakult: a testvérekhez Mike Manieri vibrafonos, Eddie Gomez bőgős és Steve Gadd, illetve később Peter Erskine dobos csatlakozott. A Steps Ahead hét albumot és óriási népszerűséget ért meg. 1987-ben aztán végre szólólemezt adott ki Michael Brecker címmel, amit a neves Downbeat és Jazziz zenei folyóiratok rögtön az év felvételének választottak. Nem sokkal ezt követően a Don’t Try This At Home című lemezt rögzítette többek között Adam Nussbaum dobos társaságában, ekkor már Grammy-díjjal jutalmazták. Megállíthatatlanul muzsikált, kísérletezett és tanult tovább, 2003-ban egy tizenöt tagú együttessel, vagy ahogy ő nevezte, kvindektettel vette fel a két Grammy-vel díjazott Wide Angels című lemezt.

2004-ben diagnosztizálták csontvelő rendellenességét, amely két és fél év alatt leukémiává fejlődött. Küzdelme azonban példaértékű volt, két héttel halála előtt még el tudta készíteni utolsó felvételét: a Pilgrimage legenergikusabb és legkreatívabb lemezei közé tartozik. Barátaival játszott közösen, egészen véletlenül ők is a jazz nagyágyúi: Pat Metheny gitározott, John Patitucci játszott basszuson, Jack DeJohnette dobolt, Herbie Hancock és Brad Mehldau zongorázott. A két Grammy-díjat viszont már nem érhette meg, Michael Breckert 2007. január 13-án győzte le a betegség. Egy éve, hogy nincs köztünk, tanulmányait másoknak kell folytatniuk.

Harkányi László

2008. január 8. Müpa Magazin