Albert Ayler - New Grass

Zenészhalál New Yorkban

Amikor John Coltrane alig negyven évesen váratlanul meghalt, temetésén a new york-i Szt. Péter lutheránus templom balkonján négy fekete zenész búcsúztatta a jazzóriásnak kijáró tisztelettel. A kvartett vezetője a Mester egyik legodaadóbb követője Albert Ayler tenorszaxofonos volt. Ki gondolta volna akkor, hogy három évvel később, 1970 novemberének egy ködös reggelén húsz napi keresés után az East Riverből halásszák majd ki holttestét. Suttogták, hogy rendőrök ölték meg, de sokkal valószínűbb, hogy öngyilkos lett. Mélyen lesújtotta ugyanis öccsének, a trombitás Don Aylernek betegsége és az értetlenség, ami művészetét fogadta. Mindössze 34 éves volt…

A clevelandi fekete gyerek korán kapcsolatba került a zenével és már tinédzserként sikeres R&B zenész volt. Katonaéveit Európában töltötte, amely egész személyiségére rendkívüli hatással volt. Mint olyan sok fekete amerikai, ő is itt fedezte fel a normális faji integrációt, az emberi méltóság érvényesülését. Különösen a párizsi jazzklubokban történt „nem hivatalos” fellépései lettek feledhetetlenek számára. Leszerelése után is Európában maradt, sőt első lemezfelvételét is Stockholmban készítette 1962 októberében. A télen Koppenhágában játszott Cecil Taylorral, majd 63 tavaszán tért vissza Amerikába. Első, igazán nagy feltűnést kiváltó lemezét otthon, az ESP-label számára készítette, amelyet voltaképpen a hozzá hasonló ifjú avantgárd zenészek támogatására alapítottak. Hirtelen a 60-as évek free jazz mozgalmának prominens képviselője lett. Nagy port vert fel koncertjeivel, lemezeivel és kompozícióival, a legszélsőségesebb reakciókat váltva ki zenészekből, kritikusokból és persze a hallgatóságból is. Egész zenei munkásságát félreértették és paradox módon a dallamhoz visszatérő, R&B-orientációjú zenéjét sokkal kevésbé értékelték, mint Coltrane, Wayne Shorter vagy Joe Henderson gyakran technikailag sokkal komplikáltabb megoldásait. Pedig Ayler munkássága egyenesen a new orleans-i jazzből, a gospelek és munkadalok világából, sőt az afrikai őshaza tradicionális vokális zenéjéből vezethető le. Szélesen kántáló dallamsorai, síró, sikoltó, szándékosan eltúlzott vibrátói és torzított hangjai meghökkentették a közönséget, hiszen ezeket az effektusokat a legtöbb zenész egyáltalán nem alkalmazta, vagy csak kizárólag a csúcspontokra tartogatta. A nagy német jazz szakember Joachim-Ernst Berendt egyenesen folk zenésznek titulálta, a Down Beat kritikusa pedig az avantgárd jazz Johnny Dodds-ának nevezte, célozva a nagy new orleans-i klarinétos és Ayler művészetének összevethető jegyeire.

A jazz híveinek nagy szerencséjére a minden újat felkaroló producer Bob Thiele 1966-ban az Impulse kiadóhoz szerződtette Aylert és így néhány jazztörténeti fontosságú albumot, a legkitűnőbb stúdiókban rögzítettek vele. Ezeknek a sorába tartozik ez az 1968-as lemez is, bár ezúttal az akkoriban divatos soul, funk és fúziós elemek szinte kötelező alkalmazása sokat von le a produkció értékéből. Persze minden kategorizálásnak fittyet hány ez az ízig-vérig fekete zene, amelyben éppúgy visszaköszön Rollins vagy Illinois Jacquet soundja, mint Boots Randolph cikisen „csevegő szaxofon”-ja, a prédikátorok dörgedelmei, az utcazenészek éneke és a blues-kiáltók kántálása.

Ayler hatással volt még Coltrane-ra is, a halála óta eltelt évtizedekben pedig nagyon sok kitűnő fúvós, mindenekelőtt Davis Murray játékában világosan tetten érhető Albert Ayler befolyása. Zenéje a legkülönlegesebbnek nevezhető a 60-as évek összes avantgárd játékosa közül. Érdemes megismerkedni vele!

Márton Attila