Szegény dobos: Buddy Rich - Blues Caravan

Az albumon persze nem beduinok játszanak jazzt, hanem Buddy Rich szextettje muzsikál. Az már amerikai logika, hogy mitől lett a lemez címe ilyen „eklektikus”. Nos, az eredeti LP változaton egy Horace Silver blues nyitja az első oldalt, míg a Side 2 a híres Juan Tizol kompozícióval, a Caravannal indul.

Persze van a dolognak egy igazán romantikus oldala is. Buddy Rich a múlt század elején egy vaudville – a mi fogalmaink szerint vándorcirkuszos – házaspár gyermekeként született. Apja komikus, anyja énekesnő volt. A kisfiú – nem tévedés – már kétéves korától kapcsolatba került a showbiznisz világával. Még tíz éves sem volt, amikorra már nemcsak az Államokat járta körül, de eljutott Ausztráliába és a Hawaii-szigetekre is, mint dobos „csodagyerek”. Nos, a cirkuszos kocsik karavánjára való utalás is kiérezhető az album címéből.

Nevükkel ellentétben igen szegények voltak és Buddy már 11 évesen saját zenekarával lépett fel new yorki klubokban. A harmincas évek végén a szvingkorszak számos kiemelkedő bandájában játszott, így Harry James, Artie Shaw és Tommy Dorsey zenekaraiban. Az ezt követő fél évszázad során big bandek és kisegyüttesek sokaságát vezette, de sidemanként is igen keresett volt. Norman Granz impresszárió rengeteg lemezfelvételen igénybe vette remek kísérő tehetségét. Csak néhányat említve a legnagyobbak közül: dolgozott Lionel Hampton, Oscar Peterson, Dizzy Gillespie és Lester Young partnereként, de ő ült a doboknál a híres Ella-Louis felvételeknél is.

A rideg gyermekkor következtében nem volt könnyű természete. A Dorsey-zenekarban állandó konfliktusban volt a hasonlóan szangvinikus énekessel, Frank Sinatrával. Saját zenészeihez is igen szigorú volt, de ez igényességével volt magyarázható. Szellemes, szarkasztikus humorú ember lévén a nagy TV-állomások talk-show-inak kedvelt fenegyereke volt. 70 évesen, agydaganattal a kórházban feküdve, az orvos rutinos kérdésére, hogy mire allergiás, azt válaszolta, hogy „egyedül a country-zenére”.

1961-es szextettjében fiatal zenészek játszanak az akkor mindössze 44 éves „nagy öreggel”, a két legismertebb közülük: a trombitás Rolf Ericson és a vibrafonos Mike Mainieri. Remekül szvingelő, mindenki számára fogyasztható mainstream modern jazzt játszanak. Nem véletlen, hogy a felvételek befejezése után egy négy hónapig tartó délkelet-ázsiai jószolgálati útra küldte őket az amerikai külügyminisztérium a kulturális csereprogram keretében, amelynek során Nepáltól Laoszig, Afganisztántól Indiáig mutatták be Amerika egyedi zenei kultúráját: a jazzt. A blues karaván útra kelt…

Márton Attila