Jazz szabóság: Ella Fitzgerald Sings the Jerome Kern Song Book

Van a londoni belvárosnak egy pici utcácskája, nem is street csak row, azaz „köz”, ahol a világ leghíresebb szabóságai találhatók. Aki egyszer ezek valamelyikében csináltat magának egy öltönyt, annak méreteit beírják egy könyvbe és ha nem hízik meg túlságosan, akkor bármikor rendelhet akár telefonon is, garantáltan leszállítják részére a testreszabott új ruhát.

Nos, ilyen „cég” volt Ella Fitzgerald és ilyen „ügyfél” a Verve producere: Norman Granz. A nagy amerikai szerzők daloskönyvei mind lemezre kerültek Richard Rogerstől Jerome Kernig, George Gershwintől Cole Porterig. A tucatnyi tökéletesen elkészített, egyenletesen magas színvonalú album többsége Nelson Riddle hangszereléseit dicséri és emellett nálánál aligha tudott szakszerűbben dirigálni bárki is egy énekest kísérő big bandet. Nem véletlenül volt szinte házi zenekara Frank Sinatrának, de kísérte a többi énekes sztárt így többek között Peggy Lee-t és Nat „King” Cole-t is.

Jerome Kern dalai a jazz standardjeinek sorába tartoznak, elég ha csak a két legismertebbet említjük meg a lemezen is megtalálható tucatnyi jazz-sláger közül: a Yesterdays-t és az All the Things You Are-t.

Ella még csúcsformában van ezen az 1963-ban Los Angelesben rögzített albumon, amit azért fontos elmondani, mert a fizikai erőnlét hiányában pályája végén olykor meglehetősen kiábrándító produkciót nyújtott a nagy díva, amit a menedzserek erőszakossága és részben talán az önkontroll hiánya okozott. Itt azonban még azt kapjuk, ami őt oly’ naggyá tette. Maga a csodálatos hang, ha szabad kölcsönözni a szót: a „bel canto”, aminek szépsége Ella legnagyobb erősségei közé tartozott.

Fitzgerald énekében a felszabadult életöröm és a természetes ösztönösség dominál, improvizációs művészetét, a scat-technikát és a bebop hatását persze nem az ilyen albumokon, hanem inkább a trió kísérettel rögzített – gyakran koncert felvételeken mutatta be. Ella pontosan tudta azt is, hogy a legszélesebb közönség számára készített lemezeken a rekedtes, „jazzes” hangvétel helyett inkább az artisztikus, szinte „operai” tónus a helyénvaló.

Persze, az amerikai dalénekes általában jazzesen énekel, a jazzénekes pedig gyakran igen közel kerül a populáris előadói stílushoz. A közös repertoár, a sokat emlegetett „nagy amerikai songbook” pedig elmossa az amúgy sem éles határvonalat: Ella mindkét oldal legnagyobbjai között is legelöl helyezkedik el.

Nem véletlen, hogy lemezeit még a slágerkedvelők is szívesen hallgatják, mi több: meg is veszik. Olvasóimat is erre biztatom!

Márton Attila