Churchill és a jazz: Jamie Cullum - Live at Blenheim Palace

Az egyre inkább rétegzenévé zsugorodó jazz műfaj minden elkötelezett híve tulajdonképpen rendkívül hálás lehet a divatos címkével „contemporary”-nak nevezett irányzat képviselőinek, akik szélesre tárják a kapukat mindazok előtt is, akik egyébként messzire kerülnék az igényesebb zenéket.

Diana Krall, Jane Monheit, Laura Fygi, Norah Jones, Rebekka Bakken, Janis Siegel, és Silje Naargard után most itt a legújabb és legfiatalabb a sorban: Jamie Cullum. Végre egy férfi… Az elmúlt években ugyanis szinte csak a hölgyek taroltak a zeneiparban, elvitték az összes Grammy-t, elfoglalták a címlapokat és a stúdiókat, a rajongók szívét és pénztárcáját…

Nos Jamie, a huszonvalahány (Twentysomething) éves angol énekes-zongorista tavaly robbant be a show-biz világába a fenti címmel megjelentetett albumával, majd az év végén már egy koncert-DVD-je is forgalomba került.

A Live at Blenheim Palace koncert helyszíne a szigetország egyik legattraktívabb műemléke, amellesleg Winston Churchill szülőhelyeként is számon tartott épületegyüttes volt.

Biztos, hogy a vizuális élmény is fokozza a hatást (bár Cullum debütáló CD-je is levett a lábamról), de el kell ismernem, hogy ez a tinikülsejű fazon mindent tud, amit egy jó jazz zenész és énekes a zenéről és az előadóművészetről csak tudhat. Laza, természetes viselkedés, magabiztos fellépés, kissé rekedt fiatal hang, remekül szvingelő zongorajáték, gondosan kivitelezett szólók, no és olyan régi és új „bejáratott” örökzöldek, mint az Old Devil Moon, a Singing in the Rain vagy az I Could Have Danced All Night.

Úgy tűnik, hogy a színvonalasan szórakoztató jazz soha nem megy ki a divatból Nat King Cole-tól Jamie Cullum-ig. Kíváncsian várjuk a folytatást !

Márton Attila