El Gato - Macska talpig feketében
Gato Barbieri - Chapter Four: Alive in New York
Ifjúkorom egyik legnagyobb zenei élménye az 1965-ös prágai jazzfesztiválhoz kötődik, ahol a rendezvény szenzációja Don Cherry Complete Communion projektje volt. A másik fúvós egy talpig feketébe öltözött (akkor még) teljesen ismeretlen fiatal szaxofonos Leandro Barbieri volt, aki a Gato (Macska) becenévre hallgatott. Olyan tűzzel játszott, mint John Coltrane és a hallgatóságot teljesen megigézte.
Gato Argentinából jött, a harmadik világból, Rosarioban született, mint Che Guevara. Becenevét még otthon Buenos Airesben kapta egy rajongójától, aki gyakran látta ahogyan macskaként osont az éjszakában, hiszen egyszerre két klubban is dolgozott. Már hazájában is élvonalbeli zenésznek számított, játszott például Lalo Schifrin big bandjében. Olasz származású felesége azonban jól tudta, hogy a továbblépéshez kevés a hazai siker, ezért 1962-ben Rómába költöztek. (Keresd a nőt…) Hamarosan bekerült a nyugat-európai kulturális élet sűrűjébe, nemcsak az európai és amerikai jazz legjobbjaival játszhatott, hanem a filmvilág vezető egyéniségeivel is kapcsolatba került. 1964-ben Párizsban megismerkedett Don Cherryvel, aki együttesébe szerződtette. Hamarosan több, nagy visszhangot kiváltó lemezt készítettek New Yorkban. Első – már saját nevén kiadott – albuma a Third World lett 1969-ben, amely már címében is kifejezi elkötelezettségét, együttérző szolidaritását a latin világ és az u.n. fejlődő országok társadalmi problémái iránt. Művészetében egyre erőteljesebben megjelenik a sajátos argentin zenekultúra, a tangó hatása. Nem véletlen, hogy 1972-ben régi barátja Bernardo Bertolucci filmrandező őt kéri fel az Utolsó tangó Párizsban c. film zenéjének megkomponálására, amely Grammy-díjat és hallatlan népszerűséget hozott Gatonak. A filmben személyesen is feltűnik a fess, jóvágású tenoros elmaradhatatlan fekete kalapjában.
A közelmúltban – az Impulse Originals sorozatában – megjelentetett Barbieri album címlapján is az ismert Gato-imázs: a fekete ruha, a széles karimájú kalap és a sötét szemüveg, a hátsó borítón pedig egy igazi latin hölgy: Michelle, a nej. Művészetének minden jellemzőjét megtalálhatjuk ezen – a tenoros fénykorában, 1975-ben – a legendás new yorki Bottom Line klubban rögzített albumon. Maga a tenoros mondta el egy akkori interjúban, hogy ez a lemez mintegy szintézise korábbi albumainak, amelyekben a latin világ egy-egy régiójának zenéjét ötvözte a jazz elemeivel. A nagy ívű sor negyedik korongján (Chapter Four) is főként saját szerzemények (köztük egy négytételes, 16 perces szvit) találhatók. Komponistaként Gato mindig is nagy hozzáértéssel elegyítette az angolszász és a latin kultúrkör zenéjét, olyan erőteljes politikai és szociális töltetű stílust alakított ki, amely óriási hatást gyakorolt a társadalom legkülönfélébb rétegeiből kikerülő hallgatóságára. Aktív szerepet vállalt Carla Bley Jazz Composers Orchestra néven működő kreatív zenei műhelyének munkájában, ill. Charlie Haden Liberation Music Orchestra nevű társulásában, amelyek az avantgárd, az experimentális és free irányzatok művelését támogatták.
Ez alkalommal is igazi nemzetközi brigád élén találjuk hősünket, amelyben neves amerikai fekete zenészek (Ron Carter és Howard Johnson) mellett kolumbiai zongorista, brazil gitáros és puerto rico-i dobos is játszik. Ami a vezért illeti, nem sok szaxis található a jazz évszázados történetében, aki ilyen égő szenvedéllyel, szinte dühödt zabolátlansággal, mégis mindig kontroll alatt játszott. Magával ragadó és felzaklató ez a muzsika, amit csak fokoz az értő közönség élénk reakciója. Dallamok és improvizációk kavalkádja, saját szerzemények és egy nagy latin örökzöld (Baihia). Utóbbi több mint 10 percben üzen hadat a múlandóságnak.
A zoológia szerint az oroszlán is macska, csak egy kicsit nagyobb(m)acska. Nos, Gato Barbieri a nagymacskák között is óriásnak számít!
Márton Attila
.