Walt Weiskopf-Andy Fusco: Tea For Two

Nem a magyar jazzbarát bűne, ha nem hallott még Walt Weiskopfról. Kis hazánkban sajnálatos módon nem terjesztik a holland Criss Cross Jazz lemezkiadó termékeit, márpedig az Elmwood Parkban élő tenorszaxofonos szólókarrierje kezdete óta itt publikálja lemezeit. A Tea For Two a tizedik albuma.

Walt Weiskopf a nemzetközi jazzvilágban se szerzett magának a szokásos értelemben vett hírnevet, de jól tudjuk, a népszerűség hiányának gyakran semmi köze a művészi teljesítmények színvonalához. Egyes jazzkritikusok például azt állítják, hogy emberünk az utóbbi tíz-tizenöt év egyik legmarkánsabb új hangját vitte be a műfaj történetébe, s a Tea For Two hallgatásakor úgy tűnik, e szakemberek nem udvariaskodtak, s nem is a levegőbe beszéltek. Walt Weiskopf játéka érett és egyéni, izgalmas vonalvezetésű mainstream szólói csiszoltak és invenciózusak. A jazz ínyenceinek alighanem azt is elég lenne elárulni róla, hogy a Criss Cross Jazz label muzsikusa, hiszen a holland kiadó veterán producere, Gerry Teekens tévedhetetlen ízléssel publikálja korunk legígéretesebb zenészeinek munkáit. Azoknak pedig, akik nem hisznek a nálunk csak kevesek által ismert holland producer éles hallásának, annyit mondhatunk ízelítőül, hogy Walt Weiskopf különböző albumain megfordult a mai jazz színe-java: Brad Mehldau, John Patitucci, Conrad Herwig, Joe Locke, Renee Rosnes, James Genus és Peter Washington, hogy csak néhányukat említsük, ő pedig vendégszerepelt a Steely Dan Everything Must Go című lemezén. A szaxofonos, miután Buddy Rich és Toshiko Akiyoshi nagyzenekaraiban játszott hosszú évekig, zeneszerzéssel is megpróbálkozott, s ma már különböző formációkra írt kompozícióinak nagy becsülete van a szakmában. Nonettfelvételei (Song For My Mother, Siren) talán a legnevezetesebbek; hattagú együttessel rögzített Sight To Sound című lemezén pedig arra tett kísérletet, hogy hangokban formálja meg képzőművészeti élményeit. Van Gogh és Monet, Miró és Picasso, Toulouse-Lautrec és Dalí egyes munkái ihlették az album „hangzó képélmények”-nek nevezhető kompozícióit.

A Tea For Two kvintettlemezen már első hallásra feltűnik a standardek szokatlan bősége. Weiskopf korábbi művein csak mutatóba bukkant fel egy-két örökzöld, most azonban a lemez első felét mindenestül a jól ismert régi daraboknak szentelték. Koncepciózus megoldás: se Weiskopf, se a társirányítóként szereplő Andy Fusco altszaxofonos nem vágott volna bele a The Peacocks(Jimmy Rowles) vagy a Budo (Miles Davis-Bud Powell) felvételébe a zenésztárs inspirációja nélkül. Több ülésben, kettesben vázolták a készülő zeneanyag körvonalait, majd a koncepció kidolgozásának egy adott pontján bevonták munkájukba Joel Weiskopf zongoristát, végül a bőgőssel és a dobossal egyeztettek. A két szaxofonos a szó szoros értelmében nyersanyagként kezelte a standard darabokat: hangszereléseik nyomán gyakorlatilag vadonatúj számok keletkeztek, például a Budo-ból, melyet Miles Davis több mint fél évszázaddal ezelőtt a Weiskopfnak oly kedves nonettformációban vett fel. A címadó számban (melyet jól ismerhet a hallgató többek között Art Tatum, Bud Powell, Nat King Cole, Ella Fitzgerald, Duke Ellington, Gerry Mulligan, Lester Young és Don Byas híres adaptációjából) kígyózó dallamvonalakat hallunk a teljes egységben megszólaltatott szaxofonokból. A középtempójú darabban a szokásosnál jóval több hangot alkalmaznak a fúvósok, ilyen értelemben a Budo ellenpárja, hiszen ott redukcionista adaptációról van szó. Úgy hiszem, a legizgalmasabb feldolgozás Keith Jarrett Shades Of Jazz című számáé. Ebben az esetben a muzsikusok nem törekedtek nagy változtatásokra, maximális tisztelettel kezelték a nyersanyagot. A változtatások a finom részletekben keresendők, elsősorban Drummond cinakcentusaiban. A bátor mainstream átiratok jól példázzák Walt Weiskopf jelmondatát: „It’s never enough to play someone else’s music.” Magyarán: standardekhez is csak eredeti tehetségek nyúljanak, különben legfeljebb tehetséges utánzók szellemileg nem különösebben igényes produkcióiról beszélhetünk.

Csak üdvözölni lehet a tenoros ötletét, hogy a leghagyományosabb, trombitával-szaxofonnal dolgozó hard bop/post bop kvintettfelállástól eltérően altszaxofont szerepeltet második fúvóshangszerként. A kétféle hangolású szaxofon unisono játéka (például a The Peacocks-ban) még egy cseppet izgalmasabb, mintha trombita töltené be a második szaxofon szerepét. Weiskopf választása természetesen esett régi mentorára, a Buddy Rich nagyzenekarban megismert Andy Fuscóra, akivel immár huszonöt éve sikerül tökéletes harmóniában megvalósítaniuk alkalmi közös zenei elképzeléseiket. Fusco szintén az ismeretlen mesterek egyike, aki soundja alapján a Jackie McLean-iskola növendéke. S ha párlemezt keresünk a két elegáns hangú muzsikus 2004-ben felvett gyűjteményéhez, nyilvánvalóan adódik Fusco Big Man’s Blues című 1996-os albuma, melyen Weiskopf szerepelt „vendégként”, de a két lemez koncepcionális összetartozása egyértelmű. Bizonyítja ezt a kísérők megválasztása is. A szintén rangján alul értékelt Joel Weiskopf és napjaink egyik keresett ütőse, Billy Drummond többször játszott már korábban is a két szaxofonossal, Fusco röviden csak a ma Billy Higginsének nevezi a dobost. Paul Gill ugyan új kolléga, de maga is megjárta a Toshiko Akiyoshi-féle iskolát. A rokonlelkekből összeállt zenekar a lemez második felében felcsendülő Weiskopf-szerzeményeket is nagy kedvvel, sok energiával tolmácsolja. A legemlékezetesebb perceket talán a Jolson-Rose-DeSylva-féle Avalon akkordmenetére írt Unison-t hallgatva éljük át. A két nagyszerű szaxofonos közös bravúrja ez a beszédes című darab.

(Walt Weiskopf-Andy Fusco: Tea For Two; Walt Weiskopf (tenorszaxofon); Andy Fusco (altszaxofon); Joel Weiskopf (zongora); Paul Gill (bőgő); Billy Drummond (dob); Criss Cross Jazz, 2004)

Máté J. György