McCoy Tyner: Tender Moments
A McCoy Tynerről folyó közbeszéd a pianista „első big band lemezeként” aposztrofálja a Tender Momentst, de ez csak némi megszorítással igaz, hiszen a formáció, amely itt megszólal, nonett, miniatűr nagyzenekar, akárcsak Miles Davisé volt egykor, a Birth Of The Cool idején. A kilenctagú zenekar tulajdonképpen egy tubával és franciakürttel bővített hagyományos fúvósszekcióból és háromtagú ritmusszekcióból áll.
A Tender Moments felvételei 1967. december 1-jén készültek, néhány hónappal John Coltrane halála után. Tynernek, aki 1960-tól kezdve nagyjából hat éven át a lehető legszorosabb munkakapcsolatban állt a szaxofonossal, a Coltrane halála teremtette űrben kellett megpróbálnia talpra állni s tovább játszani. Közel negyven évvel későbbről visszatekintve a Tender Moments„nagyzenekari” kompozíciói egy szuverén művész műveinek tűnnek, aki úgy hordozta magában tovább a halhatatlan barát és munkatárs emlékét (lásd lemezünkön a váratlan modulációkban gazdag Mode To Johnt), hogy közben megpróbált valami mást játszani, mint amit Coltrane szaxofon irányította quartettjében gyakorolt bő fél évtizedig. A sajnos negyven percnél is rövidebb zeneanyag hat emlékezetes Tyner-szerzeményt tartalmaz, s a lemez elsősorban kiindulópontként értelmezendő: a Tender Momentsre, illetve a még korábban keletkezett, s szintén kizárólag a zongorista szerzeményeit tartalmazó, de tradicionális quartett-felállásra írt The Real McCoyra (1967. április) vezethetők vissza a későbbi évek Tyner-remeklései, előbb a Blue Note, majd a Milestone kiadó kebelében.
McCoy Tyner a modern jazztörténet egyik legjellegzetesebb hangú zongoristája, akinek játékát általában néhány hang után felismerhetjük. Tipikusan befelé forduló művész, aki ugyanakkor sok energiával, nagyritkán agresszíven szólaltatja meg hangszerét. Jobbkezes játékát jellemzik a kromatikusan felépített, nagyívű dallamvonalak, balkezét pedig a nyomatékos basszusok. Szerzeményeiben ekkoriban kezdenek felbukkanni az ismételgetett ostinatók és a gazdag harmonizációk. Zenéjének már 1967-ben varázsló-igéző, ősi rituálékra visszavezethető vonásai vannak. Később néhány igen jól sikerült albumán erősítette fel művészetének ezeket a mágikus jellemzőit (Extensions, Asante, Atlantis, Sahara, Sama Layuka stb.).
A Tender Moments egy állandóan újat alkotni akaró muzsikus érdekes és zeneileg izgalmas vállalkozása. A korábbi Tyner kiszenekarokban mutatta meg tudását, most ideje volt valami teljesen újjal lépnie a közönség elé. A lemezen felhangzó zenei elképzeléseit nagyban befolyásolták az Art Blakey együttesében, illetve a Sonny Rollinsnál szerzett tapasztalatok. A hallgató csak a komponálási-hangszerelési, illetve zenészválasztási munka végeredményét hallja, s hajlamos rá, hogy a tuba vagy a franciakürt szerepét természetesnek vegye, s eszébe se jut talán, hogy Tyner micsoda aprólékos munkával dolgozta ki a szólamokat, vagy kereste meg a szólamok eljátszására legmegfelelőbb embereket. Emeljük ki a fúvósszekcióból a fuvolista-altszaxofonos James Spauldingot, aki tökéletes sidemannek hat, nem véletlen, hogy ezekben az években Freddie Hubbard, Lee Morgan és Max Roach lemezein is felbukkan. Később Gary Bartz és Sonny Fortune vette át a helyét Tyner zenekaraiban. Érdekes és továbbgondolásra érdemes jelenség, hogy a Blue Note legjobb zongoristái (Tyneren kívül Andrew Hillre és Herbie Hancockra gondoljunk) ezekben az években a Tender Momentsére emlékeztető, több fúvóst foglalkoztató együttesekben, illetve kompozíciókban gondolkoztak. A Passing Shipsen a felállítás is majdnem teljesen megegyezik aTender Momentséval, de a Speak Like A Child és a The Prisoner világa is rokonvonásokat mutat.
McCoy Tyner 1983-ban ismét megpróbálkozott a big band formációval, de talán soha nem tudta még egyszer reprodukálni a Tender Moments markáns hangzásvilágát.
Máté J. György
.