Mr. T.
Stanley Turrentine: The Spoiler
Mélységes mély a múltnak kútja, állítja egy ismert német író, ami a zeneműkiadásban akár azt is jelentheti, hogy halászgatáskor nem mindig a legmélyéről sikerül felszínre hozni egy-egy új vagy elfeledett zenei leletet. Így van ez a The Spoiler esetében is: félrevezetném az olvasót, ha Stanley Turrentine 1966-ban felvett lemezét a Blue Note katalógus legelmélyültebb, vagy éppen legmagasabban szárnyaló termékének nevezném. Valószínűleg még a kiadó tiszteletet parancsolóan hosszú Turrentine-diszkográfiájában (a szaxofonos 1960-1969 között számításaim szerint 29 LP-t jegyzett saját nevén a Blue Note-nál) sem számít a legjobb lemeznek; viszont kiválóan alkalmas arra, hogy a Turrentine zenéjével ismerkedők, s különösen a korszak soul-jazz kultusza iránt fogékony hallgatók megszeressék (vagy újra felfedezzék) ezt az irányzatot, mely nélkül a Blue Note világa nem volna kerek.
Turrentine azon neves tenorosok egyike, akik műveik többségében függetlenek maradtak mind a Rollins-, mind pedig a Coltrane-iskolától. A soul-jazz kifejezést használtam vele kapcsolatban, ugyanis Stanley Turrentine már korán a bluesos soul-jazz darabok megszólaltatásának lett egyik nagy mestere. Kedvence hallhatóan a középtempójú, gyakran moll-hangnemekbe írt blues, melyben bátran használhatja imádott vibratóit. Több más Blue Note sztáréhoz hasonlóan Turrentine életműve is az 1960-as években teljesedett ki, s az aranykor 1970-ig tartott. Ekkor, első CTI-albumának kiadásával egy még slágeresebb stílus, s egy gyakran túl édeskés íz jelent meg a felvételein. A Sugar után igazi zenei értéket felmutatni nem tudó hosszú időszak köszöntött be a tenoros pályáján. A hetvenes-nyolcvanas években inkább olyan produkciókon találjuk a nevét, melyeket a funky- és a diszkózene barátai ismerhetnek közelebbről. A halála előtti években visszatért a straightforward jazz műveléséhez, s egyes szakírók szerint a régi magas színvonalon fújt utolsó lemezein is.
El tudom képzelni, hogy a szigorú ítészek egy része fajsúlytalannak, felszínesnek mondja Turrentine ’60-as évekbeli teljesítményét is, s közben talán arra gondol, hogy ez az öblös tenorhang mennyivel jobban érvényesült volna, ha egy Ben Webster-felfogásban játszó muzsikust áld meg vele a sors. A kérges szívűeknek csak annyit érdemes mondani a The Spoilerről, hogy a kissé bugyuta melódiák (The Magilla; Sunny) helyett a súlyosabb bluesokra (pl. az eredetileg Benny Goodman által játszott When The Sun Comes Out) és a mesteri arrangement-okra figyeljenek, arra, hogy a külön-külön is nagyszerű fúvós szólisták mekkora alázattal követik Duke Pearson hangszerelő előírásait, s fogják vissza a hangszerüket majd’ szétvető energiákat. Példaszerű a Blue Mitchell–Julian Priester–James Spaulding–Pepper Adams–Stanley Turrentine összjáték, s a magamutogató bravúrszólók teljes hiánya se feledteti, milyen tökéletesen pulzáló, minden feladatot játszi könnyedséggel megoldó ritmusszekció segíti a fúvósok munkáját. Különösen érdekes McCoy Tynert 1966-ban egy, a Coltrane Quartetétől igencsak különböző szerepben hallani.
E lapban már többször megírtuk, milyen izgalmas zenei élményeket tartogatnak a Blue Note viszonylag gyakori „little big-band” felvételei. A The Spoiler egyike ezeknek az ínyencek ízlését is kielégítő nonett-hangszereléseknek. A Max Roach által írt, s az eredeti LP-n még nem szereplő Lonesome Lover akár egy Best Of Stanley Turrentine válogatásra is ráférne.
Máté J. György
.