A Tribute To Joni Mitchell

Isten jókedvében teremtette Joni Mitchellt. Kevés izgalmasabb egyéniséget adott a Woodstock-generáció, és ami utána jött a rock világában. Ugyanakkor évtizedek óta szoros munkakapcsolatban áll jazzistákkal. Paul Simonnál és Stingnél sokkal korábban felismerte, hogy a popklisék közül jazzkísérettel szabadulhat, ezért hallhatjuk legjobb lemezein Jaco Pastorius és Wayne Shorter játékát. Mitchell jazzénekesnőként is unikális maradt: nem követte az elődöket, hanem saját szövegeire írt dalokat énekelt csakis a saját modorában.

Tribute-lemezt úgy érdemes készíteni egy ekkora művész tiszteletére, hogy a dalait a magunk képére formáljuk, s így mutatjuk meg, milyen módokon gyúrható át az értékes alapanyag. Márpedig bárhova nyúlunk is az énekesnő közel 40 éves pályáján, számtalan átcsiszolható gyémántot találunk.

A Nonesuch vállalkozása sajnos semmiben sem felel meg elvárásainknak. Robert Hurwitz producer talán úgy gondolta, Annie Lennox, Prince, k.d. lang és még néhány „nagy név” szerepeltetése elég lesz ahhoz, hogy a CD-t kritikusok és vásárlók a mennybe menesszék, de nem így van. Emmylou Harris countryénekesnő kivételével minden előadó a korai Mitchell-lemezekről választott darabot, mintha az 1975-2007 közötti néhány év nem létezne. Több nagyság, így Caetano Veloso vagy James Taylor ujjgyakorlatnak használta az eredeti anyagot. A kíséret pedig – az egy Elvis Costellóét leszámítva – semmit se mutat Mitchell jazzhagyományaiból.

Brad Mehldau átirata társtalanul áll a lemezen, csak találgathatjuk, mit keres egy öt perces hangszerszóló az énekes felvételek között. Üdítő kivételt jelent Björk és Cassandra Wilson méltó feldolgozása, méltánylandó továbbá Prince balladaválasztása és –értelmezése, de egy tizenkét számos válogatáson mindez kevés. Joni Mitchell sokkal jobbat, többet érdemelt volna.

Máté J. György