A benzinkút
(New And Old Gospel)

„A városi gettóknak és a Délnek…apró templomaiból a hivatásos spirituálé-énekesek egész iskolája került ki. Olyanok, mint Ronetta Tharpe nővér, a The Clara Ward Singers, és rajtuk kívül bizonyára van még legalább ötszáz kevésbé ismert név, ugyanazon a színvonalon. Mindőjük közül a legnagyobb Mahalia Jackson, egy louisianai prédikátor lánya. Szülővárosából jött fel Chicagóba, először fehér emberekre mosott és főzött, aztán egy gyárba ment dolgozni, s közben néger templomokban énekelt. Ő hozta divatba az ún. gospel stílust. Mahalia Jackson volt az első olyan néger, aki hírnevét a négereknek köszönhette. Sok százezer lemez kelt el a feketék között, még mielőtt a fehéreknek fogalmuk lett volna arról, ki is az a Mahalia Jackson. Mahalia egyszer úgy nyilatkozott, hogy hacsak teheti, észrevétlen belopózik valamelyik kis, gettóbeli üzlethelyiség-templomba, és együtt énekel népével. Azt mondta, ez az ő „benzinkútja”.” (Malcolm X, Önéletrajz. Bp. 1969. 319.)

A harlemi drogdealerből amerikai iszlám vallási vezetővé nőtt Malcolm X Mahalia Jacksonról és a gospeléneklésről mondott pontos szavait ismétlik meg az instrumentális zene nyelvén az 1967-ben felvett lemez sztárjai, Jackie McLean (altszaxofon) és Ornette Coleman (trombita). Az Old Gospelkétségtelenül az album legvidámabb, legtöbb életörömöt, és tegyük hozzá, a legtöbb természetes vallásos érzést közvetítő felvétele, mely a Dél felelgetős fekete énekstílusának ritmikáját rejtegeti. A spirituálék és gospelek közös templombeli éneklése, sőt, ezeknek a daloknak az instrumentális átdolgozása is olyan szellemi feltöltődést jelent, hogy az énekesek vagy muzsikusok valóban áldottnakérzik magukat. S a parányi bolthelyiség-templomok valóban szellemi benzinkutak. De míg McLean „csupán” annyit érzett meg az Ornette-kompozícióban, hogy annak erős templomi hangulata van, s hogy ez a fajta zene, bármilyen meglepően hangozhat is a Coleman-hívők számára, már régóta kikívánkozott a free altszaxofonos lelkéből, addig maga a szerző nem szűkítette a templom terére agospel-érzést. Számára olyasvalami ez, ami tetten érhető az utcákon is: vallásos megragadottság, túláradó öröm vagy boldogság érzése. Coleman darabja tele van személyes emlékekkel, s ezek egytől-egyig örömteliek.

De nagyon előreszaladtunk, hiszen az eredeti LP egész első oldalát egy nagyívű McLean-szerzemény foglalta el, ez természetesen a CD-változatokon is a nyitószám. A Lifeline nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy a McLean-lemezeken megszokott energiazene eszközeivel az élet időbeliségének egészét átfogja, bölcsőtől a koporsóig. Irodalmi hasonlattal élve: John Bunyan-i kompozíció, s minden hallgató a saját, személyre szabott zarándokútját járja végig befogadásakor.

A ritmusszekció élén a varázslatos Lamont Johnson áll; perkusszív kalandozásai a billentyűkön különös zamatot adnak ennek a gyakran nehezen emészthető zenének. Johnson mellesleg egy olyan zenekarvezető mellett-mögött hallható, aki nyíltan hangoztatta elégedetlenségét kora pianistáival. A szaxofonos valószínűleg épp Ornette Coleman zongora nélküli együtteseit hallgatva alakította ki magában speciális igényeit a pianista kísérőkkel szemben. A lemez legnagyobb szenzációja persze mégsem Johnson, hanem az ezúttal kizárólag trombitán dolgozó Ornette Coleman sideman-szerepben. 1967-re Coleman egy olyan egyedi, alkalmasint kezdetlegesnek ható, mégis szárnyalóan melodikus trombitastílust fejlesztett ki, amely tökéletesen beleillett McLean mind kevésbé mainstream zenei elképzeléseibe. Az altszaxofonos nem a technikailag legbravúrosabb kortárs trombitások között keresgetett; neki épp ez a nyers Ornette-hangzás kellett az altszaxofont ellenpontozandó, úgyhogy csak egyetlen személy jöhetett számításba mellette ezen a sessionön. Jól megfigyelhető például a két fúvós egymást kiegészítő játéka a műsor utolsó részében, a Strange As It Seems elején, ahol McLean fújja a lassú melódiát, miközben Coleman szabad tempóban kíséri.

Zseniális döntés volt a két altszaxofonos részéről, hogy a New And Old Gospelen nem rendeznek a műfajban egyébként népszerű hangszerpárbajt, hanem valami sokkal izgalmasabbat hoznak létre Coleman egyik váltóhangszerével (hegedűn itt nem hallható). Az eredmény: klasszikus hard bop felállás rengeteg free zenével, ami – lásd a gospelről fentebb írtakat – korántsem jelenti a minden létező jazzhagyománnyal való szakítást. Jackie McLean és Ornette Coleman merész, egyes pillanatokban szinte vakmerő együttzenélése, minden önértékén és történeti jelentőségén túl, napjainkban tanulságos hallgatnivaló is, hiszen 40 évvel e felvétel után mind kevesebb és kevesebb az ehhez hasonló bátor aventure intellectuelle a jazz műhelyeiben.

Máté J. György