Chet in Chicago

Se szeri se száma Chet Baker halála óta eltelt húsz esztendő alatt előkerült felvételeknek. A Last Concert vagy Last recording címeket viselő albumokból is van vagy öt-hat különböző kiadók gondozásában. A hetvenes évek közepétől Chet Baker, a trombitás csodálatos módon, főnix madárként újjáéledt élete hamvaiból, sőt játéka szinte kivirágzott, sokkal elmélyültebb, kreatívabb lett, sőt a szinte lehetetlent is produkálva fúvástechnikája is rengeteget fejlődött, pedig összes fogát elvesztette, és fizikailag tovább rombolta magát. Folyvást utazgatott főleg Európában, ahol élt. Mindenütt szívesen látott vendég volt húzónévként a plakátokon. Sokszor ment egyedül kis ráfordítást igényelve, és helyi ritmusszekciókkal, együttesekkel lépett fel. Ilyenkor szinte mindenütt készítettek felvételeket, melyekből sok lemez lett, de valószínüleg még nagyon sok bujkál valahol, mint az 1987-es, debreceni koncerté is. A jelen album ritka hazalátogatásainak egyikén készült 1986-ban Chicagoban, és valószinüleg a legkevésbé sikerült. Baker játéka az anyag nagy részében csodálatos. Rögtön bevezetésként éteri balladát varázsol az Old Devil Moon-ból, és ha lehet még tágasabb érzelmileg a We’ll Be Together Again, pedig ezek általa ritkán játszott darabok, szeretett egy viszonylag szűk repertoárt ismételgetni. Az ismert filmzeneszerző, Bradley Young zongorista által vezetett, helyi erőket felvonultató trió minden bizonnyal kitünő, professzionális muzsikusokból áll, de éppen Chet Baker varázsa az, ami inkább kiemeli, hogy ehhez a szinthez csak foltokban tudnak felnőni. A zongoraszólókban vannak remek pillanatok, de azután hamar közhelyekbe fulladnak. A bőgő lüktetése elmosódott, és a keverési és hangszínbeállítások még rontanak rajta. Chet Bakerre várva mégis szívesen hallgattam végig a lemezt.

Szigeti Péter