A Gramofon zenei magazin és könyvkiadó gondozásában megjelent Mountain Walking Fritz József, azaz most már leginkább Joe Fritz nyolcadik lemeze, bár a felesége által készített, a párhuzamosságokat hangsúlyozó borítógrafika és fotók inkább azt sejtetik, hogy itt egyenrangúak triózásáról van szó, és a még mindig fiatalnak nevezhető klarinétos csupán annyiban vezeti a háromtagú együttest, hogy az ő neve szerepel elöl (ezt az abc-sorrend is indokolhatja), valamint ő maga a CD producere.
A klarinétos pályáját nyomon követők jól tudják, Joe sok éve játszik kamarajazz-felállásokban, duókban és triókban, de nem mindig csak művészi megfontolásból: sokszor olvashatjuk, hogy éttermekbe, bárokba, kávéházakba hívják muzsikálni, ahol legfeljebb egy triót lehet elhelyezni a zenészek számára kijelölt sarokban.
A Mountain Walking-on azonban más a helyzet, itt az esztétikai szempontok döntöttek a felállásról. A klarinétos két régi muzsikus partnerét invitálta a stúdióba: a gitáros Gyárfás Istvánt, aki valószínűleg Magyarország legfoglalkoztatottabb gitárosa, de az is lehet, hogy a teljes jazzmuzsikusi mezőny élén áll keresettség szempontjából, valamint a bőgős Sárkány Sándort, akit a Benkó Dixieland Bandből épp úgy ismerhet a hallgató, mint a Savoy Jazz Quintetből, a Cotton Club Singers kíséretéből vagy a Budapest Jazz Orchestrából.
A Fritz-Gyárfás-Sárkány hármas önmagában is átütő erővel rendelkezik, alighanem sokan lennének, akik azt mondanák, a maga hangszerén a három legjobb találkozott a Mountain Walking felvételein, de jóval többről is szó van a lemezen. Kiválóan összeszokott triót hallunk, egymást értő, hasonló ízlésű és a jazztriózásról is szinte egyformán gondolkozó hármast, akik mind elkötelezettjei a kisegyüttesként megszólaltatott műfajnak, azon belül is a hagyományőrzésnek, melyet nemcsak játékuk, de a repertoárjuk is jól érzékeltet. Ez a jazz-zenekar nem a rimbaud-i „Modernnek kell lenni mindenestül” művészi parancsa szerint gondolkozik. Efféle igényt nem támaszt önmagával szemben, s nem azért, mert kétségbe vonja a modernség művészi értékeit, sokkal inkább azért, mert nem az izgatja a zenészek fantáziáját, amit közönségesen modern jazz-nek szoktak nevezni (akármit értsenek is ezen). Érdeklődésük homlokterében a 60-70 évvel ezelőtti, esetleg még régebbi jazzjáték áll, egy olyan forma- és dallamkincs, melyhez a mai modernizmusok idején is érdemes visszanyúlni. Röviden: a Mountain Walking nem megújítani akar örökzöldeket (aminek, tegyük hozzá, szintén volna értelme), hanem „csak” élvezettel tolmácsolni sokak által jól ismert melódiákat, mint az It Had to Be You vagy a Body and Soul. A repertoárnak arra a részére is igaz ez természetesen, amelyikről tudható, hogy a klarinétos rendszeres műsordarabja, mint Thelonious Monk Straight, No Chaser-e vagy Benny Goodman Stompin’ at the Savoy című standardje. A trió örömzenélése annál is meggyőzőbb, mivel mindhárman mesterien kezelik hangszerüket – ezt bárki ellenőrizheti, elég meghallgatni a CD-t nyitó Sunday című szerzeményt.
Klarinét, gitár, bőgő. A hallgatónak ismerősebbek lehetnek a zongorás hármasok, ahol a bőgős mellett egy dobos egészíti ki hármassá a zenekart. A Fritz-Gyárfás-Sárkány trió egy másféle kamarajazz-hagyományt és –hangzást elevenít fel anélkül, hogy annak követője vagy másolója lenne: Jimmy Giuffre 50-es évekbeli Atlantic-lemezein találunk klarinét-gitár-bőgő összeállítást. Az akkor még szokatlanabbnak ható kisegyüttes vezetője, Jimmy Giuffre partnere ráadásul szintén két nagymester, a pályakezdő fiatalnak számító Jim Hall, illetve a bőgős Ralph Pena volt. E trió alkalmasint kvartetté bővült Bob Brookmeyer ventilpozanossal, vagy maradt trió, csak Pena helyett Brookmeyer volt a harmadik muzsikus. Ez utóbbi együttest láthatjuk a Jazz on a Summer’s Day című jazzfilm elején. Giuffre szívesen játszott chalumeau-regiszterben, és a tiszta, csendes, higgadt előadások híve volt. Maga „folk jazz” névvel illette a játékát, amely, tudjuk, fontos fejezetnek számít a jazzklarinétozás történetében. A Fritz-Gyárfás-Sárkány hármas tehát nemcsak ragyogó kamarajazzel szórakoztatja hallgatóit, hanem egyúttal a jazztörténet egyik követendő hagyományára hívja fel a műfaj barátainak figyelmét.
Máté J. György