Tomasz Stanko-Lontano

E sorok írásakor még várakozással tekintünk Tomasz Stanko, a lengyel jazz legnagyobb élő alakjának budapesti vendégszereplése elé, mely szokás szerint nem a jelen recenzió tárgyát képező lemezen játszó saját együttesével történik, akikkel már több mint tíz éve dolgozik, és a 2000-es évek lemezeit készíti, hanem egy hazai együttes vendégeként. Stanko több mint negyven éves pályafutása során mindössze háromszor járt Magyarországon, ami a magyar-lengyel jazzkapcsolatok itt nem részletezhető végletes ambivalenciájából fakad. Stankot a jelen mainstream jazzszintér poszt Miles Davis alkotóként sztereotipizálja, pedig ő ma is személyében és zenéjében egyaránt ugyanaz a Tomasz Stanko, akiről a lexikonok szócikkeiben avantgard muzsikusként olvashatunk, aki már a hatvanas évek elején Ornette Coleman világával rokonítható zenét játszik, majd később egyetlen kelet-európaiként a Globe Unity Orchestra-ban, Don Cherry, Cecil Taylor, Edvard Vesala nemzetközi formációiban szerepel rendszeresen. Trombitajátéka minimalista felfogásával, levegősen fújt hosszú, lassan lecsengő hangjaival, hirtelen kitörő drámai fortéival a magas regiszterekben mindezt markáns visszhaggal kiemelve inkább Bill Dixonnal vagy Lester Bowie-val vethető egybe. Miles-ra annyiban emlékeztet, hogy saját játéka lényegét tekintve nem változott az eltelt évtizedek során, csak azt különböző, az idők kihívásának megfelelő zenei drapériákkal vette körül. Noha első ECM albumát 1975-ben készítette, hosszú szünet után csak a kilencvenes évek végétől folytatódott az együttműködés. A jelen kvartett első albuma 2001-ben készült, és a Lontano a harmadik. Valamennyi Stanko kompozicióit tartalmazza. A zene atmoszférája a 70-es évek Jarrett-Garbarek kvartettjére emlékeztet, és átlengi a lengyel síkságon állandóan fújó szél miszticizmusa, a lengyel lélek évszázados szenvedésének jajgatása anélkül, hogy direkt módon etnikus lenne.

Szigeti Péter