„Boldog zenekar volt”
Count Basie (1904-1984) hatalmas életművében jelentékeny hely illeti meg az énekesekkel készített felvételeket. Ezekből ad ízelítőt a Milestones of a Jazz Legend lemezsorozat 10 CD-s gyűjteménye, a Count Basie Meets the Vocalists.
Művészi jelrendszerek nem minden előzmény nélkül alakulnak ki, mindig egy korábbi jelrendszer nyomán jelennek meg, tovább fejlesztve, átalakítva, esetenként tagadva azt. Megértésük is csak a korábbi jelrendszer(ek) ismeretében lehetséges. Count Basie 1935-ben megalakított, és egy évvel később már New Yorkban hódító, blues-alapokból építkező nagyzenekara talán azért is tudott sikereket elérni a közönség körében, mert ismeretlen, kansasi jazzstílusban játszott, olyan felfogást követve, melyet csak azok foghattak fel igazán, akik korábban már magukévá tették Bennie Moten lágy szaxofonkórust és csilingelő zongorahangot alkalmazó, ugyanakkor keményen stompos lüktetésű nagyzenekari stílusát, mely maga is korábbi jazz-jelrendszerekből (ragtime, New Orleans, Fletcher Henderson) volt levezethető. Basie big bandje frissítést jelentett a keleti part zenéjében, melyet épp a Lunceford- és az Ellington-nagyzenekar uralt. A kansasiak is az urbánus muzsika hívei voltak, és eleganciában, precizitásban szintén felvették a versenyt New York big bandjeivel, de Basie szólistái több művészi szabadságot kaptak, és a ritmusszekció tagjai közötti interakció makulátlannak hatott. A nyitott fülű hallgatóknak az is feltűnhetett, hogy a zenekar vezetője alig szólózott, és a gitáros Freddie Green szinte észrevétlen akkordozása ugyancsak elmaradhatatlan része volt az előadásoknak.calists.
Más korabeli big band-vezetőkhöz hasonlóan Basie úgy látta, a swingzenekarok nagy sikerének egyik záloga az énekes szólista. A legkorábbi Basie-felvételek némelyikén a főleg balladákat és popdalokat tolmácsoló Helen Humes, és a blues-idiómában igen jártas Jimmy Rushing hallható. Sajnos Humes előadásai hiányoznak a gyűjteményből, Rushing hangját azonban három különböző lemezen is élvezhetjük, ráadásul a Basie Orchestra különböző korszakaiból, a 30-as évek végéről, néhány számban 1950-ből, valamint az 1957-es newporti Basie-koncertalbumról.
Rushingot nagybátyja tanította meg bluest énekelni. Jelly Roll Morton volt az egyik példaképe, akivel egyetemi évei alatt ismerkedett meg személyesen. Nem pártolta a stílusváltásokat, veszélyesnek ítélte, ha egy muzsikus túl messze került az irányzattól, mellyel korábban kapcsolatba hozták a nevét. Basie lemezein is mindig a régi blueséneklési iskolát képviselte.
Ha a Milestones of a Jazz Legend énekes főszereplőjét keressük, feltétlenül Joe Williamsre esik a választásunk. A bluesénekes 1954 Karácsonyán írt alá szerződést a Basie Orchestrával, amellyel hat éven át dolgozott együtt rendszeresen. 1955 nyarán készült a Verve-nél Count Basie Swings, Joe Williams Sings című albumuk (10-es CD), és az Every Day I Have the Blues rögtön nagy sláger lett. A lemezt ma is az énekes jazzalbumok egyik mérföldkövének tekintik. Cassandra Wilson Williamsről adott tömör jellemzése mindennél többet mond: „Ő hozta a bluest a vidékről a városba. Énekhangja telt és keserédes, mégis nagyon higgadt. Mielőtt kinyitná a száját, mindent jól megforgat a fejében, és a megszólalása tökéletes. Az őszidő jut róla eszembe. A hangja bronzszínű, izzó vörösesbarna, meg arany, melegen beburkol – hihetetlen hangszer. Egy efféle hang kimunkálásához egy élet munkája szükséges.” Williams az 50-es években új életre kelt Basie Orchestra egyik kulcsembere lett. Úgy próbálta pótolni Rushingot, hogy nem imitálta az idősebb mestert, hanem saját bluesrepertoárját szólaltatta meg. Állandóan dolgozott énekstílusán, és az 50-es évek végén már balladákat is szívesen énekelt (Memories Ad-Lib, 1958, 8-as CD). 1961 januárjában adták utolsó közös koncertjüket a harlemi Apollo Színházban, hogy aztán 1974-ben ismét találkozzanak egy közös fellépésen a Newport Jazz Festivalon, majd még néhány alkalommal Basie utolsó éveiben.
A 10 CD-s gyűjtemény további lemezein olyan meghatározó énekesek hallhatók, mint Sarah Vaughan és Sammy Davis (3-as CD), Tony Bennett (6-os CD), Billy Eckstine és Frank Sinatra (7-es CD), illetve a Lambert-Hendricks-Ross énekegyüttes (4-es CD). Mindegyik előadóval hely hiányában nem foglalkozhatunk, emeljük ki közülük Sinatrát, aki három albumot is rögzített Basie-vel a 60-as években, ezek közül az első Reprise-anyag a Sinatra-Basie 1962-ből. Sinatra újabb telitalálat a Basie-féle swing tolmácsolásában ("ring-a-ding-ding"). Ugyanakkor a zenekarvezető csak bizonyos számokban játszik: Basie lassan tanult meg új darabokat zongorázni.
A Lambert, Hendricks & Ross énekegyüttes az 50-es évek végén több alkalommal is felvett albumokat a Basie Banddel, illetve –nagyzenekarral. Az 1957-es Sing a Song of Basie és az 1958-as Sing along with Basie egyaránt klasszikus, utóbbin ráadásul Joe Williams is közreműködik. Ám a gyűjtemény talán legérdekesebb felvétele mégiscsak Beverly Kenney a 9-es CD-n hallható Sings With Jimmy Jones And "The Basie-Ites" című, 1956-ban rögzített kiszenekari albuma (Roost), melyen a Basie-zenekar oszlopai, Joe Newman trombitás, Frank Wess szaxofonos, Jimmy Jones pianista, Eddie Jones bőgős, Freddie Green gitáros és Jo Jones dobos működik közre. Kenneynek csupán néhány lemezes az életműve – 1960. április 12-én öngyilkos lett manhattani lakásán. Mint azt a Basie-muzsikusokkal felvett album is bizonyítja, korai halála súlyos veszteség. Noha még csak a 20-as éveiben járt, kiugró tehetségét (előadásainak rugalmasságát, az énekelt szövegre fordított különös gondját és kiváló swingelő képességét) egyes kritikusok máris lelkesen üdvözölték. A Sing a Song of Basie, valamint a Kenney-lemez egyaránt jól példázza, hogy a különböző Basie-kisegyüttesek is maradandó értékeket hoztak létre az énekes szólisták mögött.
Máté J. György