Zenei hipnózis, 1970

Miles Davis egyik legismertebb lemeze, a Bitches Brew ötven évvel ezelőtt került a boltokba. Cikkünk ezúttal nem az albumon hallható zenéket elemzi, hanem bepillantást enged keletkezésének körülményeibe.

Kevés izgalmasabb pillanat akad a modern jazz történetében, mint a 60-as évek legvége, amikor a Bitches Brew keletkezett. A kísérleti dupla album hátterében kirajzolódik New York színpompás szellemi térképe, valamint az ifjúsági mozgalmak példátlan ereje, mely egy állandóan formálódó új ízlésvilágot is magával hozott. A tömegekben a szó szoros értelmében tegnapi élményként élt az 1969. augusztus 15-18. között lezajlott woodstocki rockfesztivál, melyre fél millió ember volt kíváncsi a helyszínen. Miközben a rock hódított, és a New York-tól két órányi autóútra északra fekvő farmon mintegy 500 ezren hallgatták Jimi Hendrixet, a Canned Heatet, Joe Cockert és másokat, a jazz kifulladni látszott. John Coltrane 1967-ben meghalt; Alfred Lion ugyancsak 1967-ben visszavonult az üzlettől, ami súlyos csapást jelentett a műfaj egyik fellegvárának tekintett Blue Note kiadó életére és politikájára. Kiadványaik Lion után mind jellegtelenebbé váltak, a kiadó karaktere elszürkült: a 70-es években már csupán elhanyagolható szerepet játszott a jazz alakulásában. Davis kiadója, a Columbia szintén állandó küzdelemben állt a Warnerrel, hogy melyikük tud gyorsabban reagálni a zenei divat változásaira, s így talpon maradni. A jazz műfaját új színekkel gazdagító avantgardisták egy része önkéntes száműzetésbe ment Európába, és főként Párizsban egy új, amerikai-európai avantgarde jazzfőváros kiépítésén fáradozott. A túlságosan is kiszámítható hard bop vagy az intellektuális modális jazz nem tudott többé sokakat megszólítani, és arra se volt alkalmas, hogy a forrongó korszak szellemét visszhangozza. A jazz nem tömegrendezvényeken, hanem félig üres éjszakai klubokban szólt. Ha túl akarta élni a kaotikus időket, olyan korábbról nem ismert produkciókra volt szüksége, melyek prizmaként fogadják magukba a korszak fényét, és a diszperzió nyomán a szivárvány színeiben küldik azt tovább.
Miles Davis, akit mindig is az afro-amerikai kultúra és társadalom érdekelt a leginkább, szokás szerint remek érzékkel hallotta meg a kor szavát, s most, 1969. augusztus 19-21-én, vagyis csupán egyetlen nappal Woodstock után, midőn tizenhárom főből álló alkalmi csapatával stúdióba vonult, olyan jazzlemezt kívánt létrehozni, amely képes magába sűríteni és művészileg kommentálni a polgárjogi harcok, a fekete militáns mozgalmak, és a fajüldözés elleni utcai megmozdulások tapasztalatait, valamint a változóban levő afro-amerikai politikai és művészeti élet egészét. Pályájának első negyedszázadában azonban Davisnek még sose kellett annyi csalódással, gyűlölettel és félelemmel szembesülnie, mint a Bitches Brew készítésekor. Mindezek a negatív hatások visszacsengenek a trombitás új korszakát bejelentő, s mint utólag megállapítható, korszakalkotó albumán. Nincs happy ending. A Bitches Brew-élmény kicsit olyan, mint a Kavafisz Odüsszeusza elé táruló látvány: a távolban feltűnik Ithaka, de elérni sosem lehet. Talán nem is érdemes.
A muzsikus egy évvel a lemezfelvételek előtt vette feleségül a huszonhárom éves, „megszelídíthetetlen” (Carlos Santana) Betty Mabry modellt, aki mellett meg kellett fiatalodnia a negyvenkét éves zenésznek. Bettyn keresztül ismerte meg New York újfajta klubjait, és az ökölvívást is komolyabban vette. A Bitches Brew felvételei után mindig az edzőteremben folytatta a napját. Betty ízlése tükröződött Davis modern, egzotikus/etnikus öltözködésén is. Új barátokat szerzett Jimi Hendrix és Sly Stone személyében. Egy Ferrarin közlekedett. Készen állt a változásra.
A Bitches Brew olyan zenét kínált, amelyet még senki se hallott korábban, se tőle, se más muzsikustól. Ugyanakkor mégse nevezhetjük forradalmi lemeznek, mert évek óta ért Davis vegykonyhájában, voltak tehát személyes előzményei, de a 60-as évek modern afro-amerikai művészete nélkül se jöhetett volna létre. Közvetlen előzménye az In A Silent Way volt, melyet minden jövőbe mutató értéke ellenére is inkább a modális korszak záróakkordjának, semmint egy újabb korszak nyitányának tekinthetünk.
Az 1970. március 30-án megjelent dupla lemez szerencsés csillagzat alatt született: nemcsak a megszólaló zene volt hipnotikusan lehengerlő; mintha az egész produkciót legendának komponálták volna. Jazzlemez létére felkerült a Billboard listára; elnyerte az Év Lemeze címet, amely hír természetesen a Columbia reklámjaiból se hiányzott. Dupla jazzlemez volt – nem mindennapos jelenség 1970-ben. A kiadó ráadásul úgy hirdette az albumot, mint „Miles Davis újdonságát”. A reklám nem hazudott. A „végtelenített”, már-már kaotikus, mégis kézben tartott improvizáció és a hangminták úttörő alkalmazása a mai hallgatónak azt sugallja, hogy a lemez 30-40 évvel későbbi zenei stílusokra (hip hop) mutat előre. És akkor még nem beszéltünk a trombitás és Teo Macero speciális keverési technikájáról, mely szalagok segítségével olyan mixtúrát varázsolt a stúdióban, ami a lemezen játszó muzsikusokat is alaposan meglephette. Zenei stílus és technológia olyan tökéletes találkozása valósult meg a Bitches Brew-n, hogy egy példátlanul innovatív jazzlemez jöhetett létre. Davis és Macero varázstudománya a megszállott zenehallgatóból alkalmasint extrém reakciót váltott ki: az Enrico Merlin-Veniero Rizzardi páros könyvet írt a lemez minden egyes vágásáról (Bitches Brew: Génesis de la obra maestra de Miles Davis).* Ezt nyilván sokan túlzásnak gondolják, azt azonban aligha, amit Steven Bernstein mondott a lemezről: hogy számára az érzékelés kapuit nyitotta meg. Találó észrevétel, mivel Huxley meszkalin-élményről szóló könyve, afféle pszichedelikus bibliája volt a rocknemzedéknek, mely frissiben fogyaszthatta Davis új, elektromos zenéjét, a „régi” trombitás hangját kiegészítő ismeretlen árnyalatokkal és szuperpontos fókuszálással. A zenekar nem dalokat játszott többé, inkább textúrákat, melyeket szokatlan hangszerösszeállítás – például bőgő, elektromos gitár, Fender-zongora és wah-wah pedállal ellátott trombita szólaltatott meg. Absztrakt módon, mégis groove-osan. Black soul music keletkezett.

Máté J. György