Avishai Cohen: Big Vicious

Hat évvel ezelőtt alakult meg a Big Vicious együttes az Izraelbe hazatelepült Avishai Cohen trombitás vezetésével. Csupa helyi muzsikus kap helyet a zenekarban, egyesek közülük Cohen ifjúkori barátai. Ahogy a zenekarvezető a hazáját, úgy az együttes bizonyos tagjai eredeti műfajukat, a jazzt hagyták el egy időre, de amióta Cohen hazatért és megalakult a Big Vicious, mindenki visszatért a zenéhez, melyet egykor művelt. Mi több, a zenekar ars poeticájához tartozik az is, hogy minden tag rajta hagyja keze nyomát a közös műveken, így történhet meg, hogy alig hiszünk ECM-lemezekhez szokott fülünknek a textúrába került sok rock-, pop-, trip-hop-, electronica-, psychedelia- és ambient elem hallatán. Lehet, hogy a muzsikusok „hazatérése” csupán látszólagos? A popos groove végig uralkodik az albumon, egyes számokat pedig mintha eleve jazzslágernek komponáltak volna – a legjellemzőbb példa erre a Massive Attack együttes Teardrop című darabjának feldolgozása, de bizonyára sikeres lesz Beethoven Holdfény-szonátájának átirata is.
Cohen először tízévesen lépett közönség elé szólószerepben (1988). Pályáját azonban talán helyesebb csak 2014-től számítani, ekkor jelent meg első ECM-lemeze, a Lathe of Heaven, Mark Turner irányításával. Azóta feltűnt a trombitás a különböző Mingus-zenekarokban (Mingus Big Band, Mingus Dynasty), vezette saját Triveni trióját (Omer Avital, Nasheet Waits), s időről-időre fellépett a The 3 Cohens Sextettel – családi zenekarával – is, melyben a muzsikus két testvére, Anat Cohen és Yuval Cohen klarinétozik, illetve szaxofonozik. Öt esztendeje Cohent az International Jerusalem Festival művészeti igazgatójává nevezték ki.
E sorok írója számos ECM-kiadványról írt már recenziót életében. Nagy tisztelője Manfred Eicher produkcióinak. Úgy véli, az utóbbi ötven évben kiformálódott egy sajátos európai jazzhangzás, az amerikai sound „kihívója”, s ebben Eicher kiadójának oroszlánrésze volt. Avishai Cohen jelen lemeze esetében azonban a kritikus vissza kell hogy fogja lelkesedését.
Az ECM-borítók, különösen az első tizenöt év terméséé, művészi megkomponáltságukról voltak híresek. Fotók, grafikai elemek és betűtípusok, valamint –méretek mind egymással, mind pedig a felcsendülő zenékkel harmonikus egészet alkottak. Sajnos a Big Vicious borítóképére ez korántsem igaz. A rosszul megválasztott grafikán mintha zombik zenélnének.
A mai jazz erősen vonzódik az eklektikához. Lemezek százain, ezrein hallhatunk egyszerű vagy bonyolult stíluskombinációkat. Mint már jeleztük, itt is stílusok, sőt, többnyire nem jazzes stílusok keverednek egy, a gitárok által a rock irányába terelt alaphangulatban, melyet Cohen időnként visszaterel jazzesebb dimenziókba (King Kutner). De míg sok más lemezen csodáljuk a szellemes eklektika diadalait, itt úgy érezzük, az izraeli zenekar egy elég rosszul irányított, alkalmasint gazdátlan csónak, mely azzal fenyeget, hogy hol az egyik, hol a másik part szikláinak csapódik. A szerzemények különböző zenei világok között lebegnek – sajnos súlytalanul. Minden szám egy patthelyzet. Cohen alapvetően ambient játéka is hozzájárul a kontúrok elmosásához, a mélange íztelenségéhez. Más karakterű kísérettel, talán kicsit kevesebb rockos gitárral a háttérben jobban érvényesülnének a trombitás értékei, akinek játékát a JazzTimes kritikusa korábban a Miles Daviséhez hasonlította, amely összehasonlítás ezen az albumon semmiképp sem érvényes. Jelen formájukban a szerzemények unalmasak, az összeállítás egyhangú. Kis túlzással az mondható, hogy ha egy acid-psych számot végighallgattunk, már ismerjük az egész lemezt. Az, hogy egyes darabok balladaszerűen bánatosak, másokban a poszt-rock érzelmesség dominál, megint másokban pedig az urbánus backbeat uralkodik, csupán felszínes változatosságot eredményez. Hiányoznak a klimatikus pillanatok, a nagy csúcspontok, illetve az a bizonyos láthatatlan hullámmozgás, mely oly izgalmassá tesz sok más lemezt.

ECM, 2020 

Honey Fountain
Hidden Chamber
King Kutner
Moonlight Sonata
Fractals
Teardrop
The Things You Tell Me
This Time It’s Different
Teno Neno
The Cow & The Calf
Intent

Máté J. György