Fehér holló No. 2

Zeuthen/Anderskov/Vestergaard: Ecstatic Embrace

Az első dán jazzlemez állítólag 1924-ben jelent meg Valdemar Eiberg jóvoltából, de akad, aki a dán jazz kezdetét inkább egy évvel későbbre datálja, mondván, helyesebb a műfaj ottani kezdő pillanatát Sam Wooding zenekarának koppenhágai koncertturnéjához kötni. Akármelyik dátumot fogadjuk is el, tény, hogy a dán zenei élet gyorsan reagált az amerikai előzményekre. A jazz dán őstörténetének vizsgálatakor mindenképp meg kell említeni még Erik Tuksen nevét, aki később a Dán Rádió Szimfonikus Zenekarának karnagya lett; valamint Sven Møller Kristensent: ő írta az első jazzelméleti könyvet dán nyelven.
A dán jazz azóta is világszínvonalat képvisel. A 60-as évek elején megnyílt Jazzhus Montmartre amerikai klasszisok sorát vonzotta a dán fővárosba, például itt lépett fel rendszeresen Kenny Drew dán triója, melyben két nemzetközi hírnevet szerzett helyi muzsikus, Alex Riel and Niels-Henning Ørsted Pedersen vett részt. De nem maradhat említetlen a dán-kongói John Tchicai sem, az ottani free jazz talán legismertebb úttörője. A szaxofonos 1963-tól elsősorban New York-ban tevékenykedett, tagja lett a New York Contemporary Five és a New York Art Quartet együttesnek, s olyan szeminális lemezeken is szerepet bíztak rá, mint az Ascension (John Coltrane) vagy a New York Eye and Ear Control (Albert Ayler). A 2012-ben elhunyt free jazz művésztől már csak egyetlen lépés hiányzik a Jesper Zeuthen szaxofonos, Jacob Anderskov zongorista és Anders Vestergaard dobos alkotta trióig, mely az Ecstatic Embrace triólemezt jegyzi. Ez a második lemezük; tavalyi Out of the Spectacle című opusuk nagy sikert aratott, megkapta a Legjobb Különleges Kiadványnak járó Dán Zenei Díjat. Valóban egyetlen lépésre van a trió Tchicaitól: mostani lemezükön, mely csak LP-formátumban jut el a hallgatókhoz, a csapat több szállal kötődik a free és avantgarde jazz aranykorához, amikor még CD-formátum nem létezett. A fél évszázaddal ezelőtti időkre mutat vissza az LP 34 perces időtartama. A lemez két nagyobb ívű közös rögtönzést tartalmaz, fantáziacímek mellőzésével. Vagyis azt a, nyilván a kortárszenéből és az avantgarde képzőművészetből eredő tradíciót követik, mely, ha nem is gyakran, a 60-70-es évek szabad improvizatív albumain tűnik fel. Ezzel a címadás nélküli megoldással élt Claude Delcloo alkalmi együttese (Africanasia, 1969), Alan Silva és a Celestrial Communication Orchestra (Luna Surface, 1969), vagy a Frank Wright Quartet (Center of the World, 1972).
Az új (valójában szeptember 18-án, Jimi Hendrix halálának 50. évfordulóján a boltokba kerülő) lemez címe természetesen a kollektív improvizatőrök önfeledt ölelkezésre emlékeztető értő és érzékeny összjátékára utal. Miután az LP anyaga, a trió tagjainak két közös szerzeménye eredetileg elhangzott a tavalyi koppenhágai jazzfesztiválon, a koncertet végighallgató Paul Lovens német freejazz-dobos ezekkel a szavakkal fordult Jacob Anderskov pianistához: „Srácok, ti azon kevesek közé tartoztok, akik megvalósítják az elragadtatott ölelkezést.” A zenekar tagjainak megtetszett a szókép, ezért lett az album címe Ecstatic Embrace.
Az együttes három tagja a dán jazz három generációját képviseli. A „veterán” altszaxofonos a 60-as évek végén tűnt fel a zenei életben, sok formációban játszott, a Blue Suntól Jakob Bro gitáros együtteséig; Anderskov mintegy húsz esztendeje lép fel közönség előtt. Keresett zongorista, aki például Michael Formanekkel és Chris Speeddel dolgozott együtt. A dobos, a trió legifjabb tagja különleges ütési technikájáról ismert. Elsősorban a dán underground világában mozgott eddig, de zenélt Evan Parker szaxofonossal is.
Akár igaza van Lovensnek, akár nem, annyit már az LP első felének meghallgatása után is bizton állíthatunk, hogy sokkal inkább avantgardisták, mintsem entertainerek alkotják a triót. Az Ecstatic Embrace zongora-dob duólemeznek indul, több mint hat perc telik el a lemezből, mikor az altszaxofon először megszólal. A hangminőség, illetve a fúvóshangszer tónusa, különösen kezdetben, kissé tompa, de megszokható. Zeuthen előbb amerikai free stílusban fúj, majd sokkal szelídebb és európaibb, kicsit „északias” hangot üt meg. Így eléri, hogy még az éles fülű kritikus se tudja kihez hasonlítani önmagán kívül. Vestergaard cinezése időnként olyan hatást kelt, mintha harangozna. Az LP első oldalának felénél bemutatott mintegy kétperces dobszóló őt is egyedi hangú muzsikusnak mutatja. Anderskov játékán ugyancsak érezhető, hogy a legkülönbözőbb stílusokra nyitott zenész, aki azonban talán mégiscsak a free kontextusban érzi legjobban magát. A Part 1 kb. a szám kétharmadánál „szabadul el” igazán, miután Zeuthen rikoltozni kezd hangszere felső regiszterében. De mielőtt még kakofónná vagy skizofrénné (Noah Howard után szabadon) válna a darab, elérkezünk a záró akkordokig, ahol ismét egyedül Anderskov uralja a terepet.
A Part 2 alig több tizenkét percnél, majdnem fele olyan hosszú, mint a Part 1. Első pillantásra ez a „lassú tétel”, némileg lírai, érzelmes, itt főleg a szaxofonos és a pianista duója dominál, ez a rész tűnik kidolgozottabbnak, talán egyes zenei alapsejteket előre megírtak, következésképp a második oldal kevésbé látszik rögtönzöttnek. A szám a második felében azonban szintén free zenélésbe torkollik, és ismét feltűnő, Vestergaard milyen kreatívan kezeli a cineket. Mindkét lemezoldalon tisztán követhető ívet jár be a méltán díjnyertes dán trió.

ILK, 2020

Máté J. György

Part 1
Part 2

Közreműködik:
Jesper Zeuthen – altszaxofon
Jacob Anderskov – zongora
Anders Vestergaard – dob