Manu Katché: Neighbourhood

Ritka esemény, hogy Manu Katché zenészeket gyűjt maga köré, és mondandóját frissen komponált számokban fejezi ki az őt legjobban értő muzsikusok társaságában. A popsztárok és jazzisták által egyaránt nagyon keresett dobos saját lemeze így gyaníthatóan összegzése mindannak, amit egy máris igen gazdag pályán megtanult. A Neighbourhood művészi „árfolyamát” az is jelentősen növeli, hogy csupa vezető európai jazzmuzsikus szólal meg rajta.

Annak ellenére, hogy Manu Katché elsősorban a jazz mellett elkötelezett muzsikus, sokan inkább a pop-rock világával hozzák összefüggésbe a nevét, hiszen a könnyű műfaj rengeteg sztárja kérte fel közreműködésre különböző lemezein. Katché játszott Tori Amos, Peter Gabriel, Sting, Jeff Beck, Joan Armatrading, a Dire Straits, Nigel Kennedy, Paul Young, Joe Satriani és mások albumain. Népszerűségének fő oka az lehet, hogy mindenfajta stílusban képes meggyőző muzikalitással dobolni. Játéka annyira egyéni, hogy a poplemezeken is képes szokatlanul izgalmas ritmikai feszültségeket indukálni. Elég, ha Peter Gabriel So című lemezére gondolunk vissza. Amikor 1988-ban egy Robbie Robertson lemezen először hallotta egyéni előadásmódját, Manfred Eicher ECM-producer is azonnal észrevette játékában az egyszerre modern és ősi törzsi fogásokat, s úgy érezte, a különleges, „kétarcú” patternek remekül érvényesülnének improvizatív zenei kontextusban is. A francia dobossal való munkakapcsolat felvételét jelentősen megkönnyítette, hogy kiderült: Katché régi híve az ECM-lemezeknek, sőt, ihletet is merített belőlük saját zenei ötleteinek megvalósításához. Eichernek igaza lett: Manu Katché olyan jól beilleszkedett az ECM-lemezekre gyakran jellemző „északi” zenei légkörbe, hogy öt Jan Garbarek produkcióban ő lett a ritmusszekció lelke. (Korábban a brazil veterán ütős Nana Vasconcelos látta el ezt a feladatot a norvég szaxofonos együttesében.) Jan Garbarek is dobolásának furcsa, senki máséhoz nem hasonlítható érzékenysége, visszafogottsága miatt szerette meg Katché stílusát. Tetszett neki a pattern-centrikus megközelítés, a kifinomult elegancia, ahogy a zenében kialakult ambiance-t képes fenntartani hangszerén.

Amikor néhány szóval megpróbáljuk Katché dobolásának jellegzetességeit számba venni, egyben a Neighbourhood-on hallható teljesítményt is értékeljük, hiszen itt a dobos leltározza mindazt, amit játszani szeret és tud. Stílusának lényege, hogy nem virtuóz abban az értelemben, ahogy pl. a fusion nagy csillagai, Dave Weckl vagy Steve Gadd, viszont igen jellegzetes az a módszer, ahogy Katché meghatározza a groove-alapot, majd azt apró, rövid tomtom-ütésekkel és cinezéssel díszítgeti. Ez a bizonyos „ornamentális groove” teszi egyedivé minden megszólalását. Előszeretettel alkalmaz különböző hangolású apró cineket, melyek csengésükkel sokban gazdagítják a játék tónusát. Ha a festészetben keresünk párhuzamokat, a tipikus fusion-dobosok bravúrjaikkal leginkább a fotótechnikákat és a vizuális megfigyeléseket bőven hasznosító, másfelől azonban a „paranoia-kritikus aktivizmus” jegyében fogant látványos, kinyilatkoztatásszerű Dalí-vásznakat idézik, míg Katché ornamentális dobolása sokkal inkább emlékeztet impresszionista tájképekre, plein-air benyomásokra. Dobfelszerelése palettaként és vászonként szolgál, a hangok színek és színfoltok, a dobverők/seprűk ecsetfajták. Ő a dobolás divizionistája, az apró cinek, csengők – tiszta színekkel alkotott pöttyök – sokaságát használó pointillista. Míg Vinnie Colaiuta, Gadd vagy Weckl játéka, minden egyedisége ellenére, viszonylag könnyen imitálható (s ezt bizony számos jókezű, de nem különösebben fantáziadús fiatal muzsikus meg is teszi), Katché stílusa ellenáll az efféle kísérleteknek. A szívesen utánzott dobosok körmondatokban, bőbeszédű svádával fejezik ki magukat; a visszafogottan elegáns Katchéban nincs semmi mennydörgős pátosz. Inkább habozva, akadozva beszél a hangszerén. Ösztönös játékos, aki sok zenehallgatás után alakítja ki saját ideáit. „Technikai értelemben nem vagyok nagy jazz-zenész, viszont mindig szívből játszom” – maga Katché így jellemzi szerényen mindazt, amit kollégák tucatjai és zenehallgatók tízezrei hallgatnak tőle áhitattal több mint kétszáz lemezen, ahol szívből jövő játéka megszólal.

Friss lemezének címe talán arra utal (egy Garbarek-nyilatkozatra is reflektálva), hogy a lemezen szereplő zenészek között szellemi szomszédság jött létre, noha a kontinens különböző részein élnek-munkálkodnak. A Katché és Garbarek közötti „szomszédság” nyilvánvaló. S a két fúvós is rég bebizonyította már, milyen erőt képviselnek együtt egy lemezen: mindannyian emlékezhetünk rá, milyen felejthetetlen élményt szereztek a hallgatónak 1981-ben, amikor Gary Peacock Voices From The Past – Paradigm című lemezén összekerültek. A Neighbourhood fiatal zongoristája és bőgőse pedig 1994 óta játszik Tomasz Stańkoval, mindketten tizennyolc évesek voltak akkoriban. Wasilewski és Kurkiewicz nemrégiben az ECM-nél megjelent lemezükkel azt is bizonyította, hogy a modern európai jazztriózás élvonalába tartoznak, s most Katché albumán is csak dícsérni lehet szellemes és gondolatgazdag játékukat.

Manu Katché zenészi egyéniségének egyik jellegzetes vonása, hogy mindig a háttérben marad, készséggel kiszolgálja társait, s szinte észrevétlenül csempészi bele a zenébe mindazt, ami hírnevét megalapozta. Inkább „jazz-muzsikusnak”, mintsem „jazzdobosnak” szereti nevezni magát: túlságosan tiszteli a hagyományos értelemben vett nagy jazzdobosokat, hogysem együtt emlegetné magát velük. Amikor egy interjúban felvetették neki, hogy elég sokat marad a háttérben a mostani lemezen is, azt válaszolta, ezt ő dicséretnek veszi. Steve Gaddre hivatkozott, akitől megkérdezték, melyik lemezen szeretett a legjobban játszani, mire ő: a most befejezett Paul Simonon, mivel itt hallani a legkevésbé a játékát. Magyarán: a Katché-Gadd recept szerint a dobos kísérőnek mindig ügyelnie kell rá, hogy ne harsogja túl a zenét, ne tolakodjon feleslegesen az előtérbe. Egy másik beszélgetésben, 2005 szeptemberében (Le monde selon…Manu Katché – A világ, ahogy Manu Katché látja) ha lehet, még nagyobb szerénységről tett tanúbizonyságot a Conservatoire National Supérieure de Musique (Párizs) egykori növendéke: azt nyilatkozta, a Neighbourhood-on hallható muzsikát jobban szereti „hangszeres zené”-nek (musique instrumentale), mint jazznek nevezni. Anélkül, hogy kitérnék az egyes számok értékelésére, illetve a muzsikusok teljesítményére, megnyugtathatok minden olvasót: a Michel Petrucciani emlékének ajánlott album minden tekintetben tökéletesen megfelel az igényes modern jazzprodukciókról kialakult elképzeléseknek.

(Manu Katché: Neighbourhood; Manu Katché (dob, ütőhangszerek); Tomasz Stańko (trombita); Jan Garbarek (szaxofonok); Marcin Wasilewski (zongora); Sławomir Kurkiewicz (bőgő); ECM, 2005)

Máté J. György