Aldo Romano: Chante

A Petit Larousse egyik újabb kiadása szerint a francia chanson éneklésre szánt rövidebb, népszerű zenei kompozíció érzelmes vagy szatirikus szöveggel. A kis városi dalok frankofil körökben napjainkban is nemzetközi sikernek örvendenek, s talán nem túlzás azt állítani: az évtizedek során Piaf és Bécaud műfaja az örök francia derű jelképévé magasztosult. S nem csak a kis dalok végén gyakorta megjelenő frivol csattanók okán. A francia chanson szentimentális változatában se örök és feloldhatatlan a bánat. Ha nem így lenne, nem mondhatta volna a bölcs Beaumarchais, hogy Franciaországban előbb-utóbb mindenből chanson válik. Aldo Romano pályáján szintén el kellett hogy jöjjön a pillanat, amikor hívei előtt énekesként is bemutatkozik. De ne higgyük, hogy botcsinálta chanteurről van szó: Romano „gitáros” korszakában már sokat énekelt saját szórakoztatására, de a dobolás és a free zene felfedezése után már nemigen maradt ideje az orgánumával foglalkozni. Márpedig hangja tökéletesen alkalmas a chansonok megszólaltatására, különösen az érzelmesebb változatokat tolmácsolja mesterien. Charles Trenet Les enfants s’ennuient le dimanche című dala adja meg a lemez alaptónusát. Yves Simon Sans un mot-ja pedig remek hangszerelésével válik a CD egyik csúcspontjává. Francesco Bearzatti érzékeny, rekedtségbe fúló szaxofonszólója még a kőszíveket is meglágyítja. Az érzelemgazdag slágerek barátainak a Carla Brunival olaszul duóban énekelt Io qui tu li ajánlható elsősorban. Persze a jazzt se kell nélkülöznünk: az énekbeszéddel kezdődő Rue de Douai-ben például olajozottan swingel a kíséret.

Máté J. György