Hiromi: Spiral

Szinte alig hallható, finom Satie-darabnak indul a hosszú címadó szám, majd Tony Grey basszusgitárszólója után ellenszenves „szimfónikus” zongorázásban csúcsosodik ki a zene, hogy később újabb hajtűkanyarokat vegyen a furcsa struktúra. Nem véletlen a közcím: Zene háromszemélyes (nagy)zenekarra. És néhány másodperc múlva folyt. köv. A háromtételes második számban a fiatal japán pianista ismét a jazzista, a progresszív rocker és a klasszikus zenész szerepeit váltogatja, vagy inkább: keveri össze, s olyan üres pátosszal tölti meg a szerzeményt, hogy az majdnem szétdurran. Szereptévesztés halványítja a játékos Déjà vu érdemeit is. Ezúttal egyedül Hiromi kísérete, Tony Grey és a tehetséges Martin Valihora próbálja visszaterelgetni a zenét a jazz térfelére, de ők se mindig járnak sikerrel. A CD a legvégén adja az első életjeleket, amikor a trió rádupláz a második albumról már ismert kung fu témára. Itt végre egyértelmű stílus – fusion – szól sok szintetizátorral. Lehet, hogy Hiromi végleg kifogyott az ötletekből?

Máté J. György