Freddie Hubbard music
Freddie Hubbard: Here To Stay

Nem tudom, más hogy van vele, nekem ritkán támad kedvem káromkodni jazzhallgatás közben, de a Here To Stay kivétel. No nem Freddie Hubbarddal, vagy a kíséretével van bajom. Sokkal inkább egyik kedves kiadómmal, a Blue Note-tal. Hallgatom, mondjuk, az Assunta Shorter-szólóját vagy a Body And Soul-t, s azt mondom magamban: a fene a jó dolgát ennek a kiadónak! Egy igazi Young Lion, a huszonnégy éves Freddie Hubbard 1962 legvégén felvételeket készít a Van Gelder stúdióban a korszak egyik legjobb együttesével. Igaz, a dobok mögött nem akkori munkaadója, Art Blakey ül, de Philly Joe Jones technikája is hasonlóan izgalmas: van, hogy végig az ő játékára koncentrálok, amikor végighallgatom a lemezt. De térjünk vissza 1962-höz. Elkészül a hat számból álló felvétel, köztük nem egy antológiadarabnak is beillő remeklés, például a Father And Son, amit a Blue Note valamilyen rejtelmes meggondolásból tizennégy éven át pihentet a polcon. Egy ésszerű magyarázat szerint nem akarják, hogy a trombitás túldominálja a kínálatot, hiszen Blakey lemezein is az ő trombitálása hallható. Akkor is: micsoda luxus! Más, a műfaj nagyságait csak színpadokról ismerő kiadó klasszikusként, díszdobozban árusítaná a Here To Stay-t, mely semmivel se igénytelenebb, mint a Blue Note magas színvonalú átlagtermékei a 60-as években. Ám az Alfred Lion irányította vállalat még a jegelés fényűzését is megengedheti magának. Tizennégy évi késéssel megjelenik a lemez, de csak mint egy dupla LP egyik session-je, párban az 1961-es Hub Cap albummal, melyen egyébként szintén Philly Joe Jones és Cedar Walton a ritmusszekció veleje. Öröm és bánat. A Here To Stay hozzáférhetővé válik, ugyanakkor nem önmagában, s így valahogy nem tudja kellően magára vonni a jazzhallgatók figyelmét. Majd újabb évtized telik el, mire – először – önálló alkotásként lát napvilágot az 1962-es Hubbard-album.

Szerencsére mindez szinte semmit sem változtatott a kritika és a közönség Hubbard-képén. Az 1938-ban született muzsikus egyike volt annak a három jelentős trombitásnak (a másik kettő, Lee Morgan és Booker Little, szintén 1938-as születésű!), akik stílusukkal jelentős mértékben befolyásolni tudták a hangszer 60-as évekbeli fejlődését, sőt, talán egy kicsit az egész műfaj mozgásirányát. Hubbard például, mint a Blue Note egyik meghatározó recording artistja, a kiadó kilenc lemezén vezető, és további huszonnyolc albumán sideman. Ráadásul a közreműködésével készült sessionök egy jó része klasszikus remekmű, gondoljunk csak Eric Dolphy Out To Lunch-ára vagy Bobby Hutcherson Dialogue albumára. Hubbard, bár ifjúkorában Fats Navarro és Clifford Brown nyomdokain indult el, már ekkoriban, első Blue Note-lemezei kiadásakor karakterisztikusan saját stílust teremtett, melybe egyként beleolvasztotta a régiek (Armstrong, Gillespie) nagy, rezes soundját, a Miles Davis-féle cool visszafogottságot és kristálytiszta intonálást, valamint a korai free hangzásvilágot, hiszen olyan történelmi felvételeken is aktív közreműködő volt, mint Ornette Coleman Free Jazz vagy John Coltrane Ascension című lemeze. Aki azt szeretné megtudni, hogyan is hangzanak Hubbard híres melodikus improvizációi, s milyen lehengerlő technikával építi fel szólóit, az hallgassa meg a Here To Stay bármelyik előadását, s bizonyára megkapja a választ.

Feltűnő jellegzetessége a lemeznek a relatíve kevés saját anyag. Nem ezt várnánk egy fiatal együttestől, melyben Wayne Shorter szaxofonozik és Cedar Walton ül a zongoránál. Nos, a hiányt a trombitás Cal Massey két szerzeménye pótolja (Father And Son, Assunta), mindkettő több jelentős szólóra teremt alkalmat, s egyik kompozíció se tekinthető standardnak. A lemez két Hubbard-darabja közül érdemes kiemelni a  nyitó Philly Mignont, mely, mint címe is mutatja, baráti dedikáció az együttes dobosának. Philly Joe Jones játéka itt is tömör, s belső feszültségektől szikrázó: nem véletlen, hogy Miles Davis szintén benne találta meg az egyik eszményi kísérőt. Bizonyos értelemben a lemez legérdekesebb darabja mégiscsak egy jól ismert ballada: a Body And Soul izgalmasan új felfogásban szólal meg a Hubbard-kvintett tolmácsolásában, ám összehasonlításra elsősorban nem a kollégák ezernyi felvétele ajánlható ugyanerről a számról, hanem az az egy évvel későbbi másik Hubbard-előadás, melyet a trombitás az Impulse kiadó számára vett fel. Akármelyik változatot hallgatjuk, világos lesz a trombitás kísérőinek állítása, miszerint ez nem is jazz, hanem Freddie Hubbard music.

Máté J. György