Kurt Elling : This Time It’s Love
Kurt Elling - ének; Laurence Hobgood - zongora; Rob Amster - bőgő; Michael Raynor - dob, ütőhangszerek; Dave Onderdonk - gitár; Paul Wertico - dob; Brad Wheeler - szopránszaxofon; Eddie Johnson - tenorszaxofon; Johnny Frigo - hegedű
Két, magyarul nehezen visszaadható igével lehet leginkább jellemezni azt, ami Kurt Elling lemezének alaptónusát meghatározza: az egyik a rant, ami a fiatal chicagói esetében irónikusnak tetsző deklamálást jelent, például egy eredetileg líraira hangolt dal groteszkül dagályos előadását, ahol a vidám vagy szenvedélyes scattelés mondjuk falzettekkel és mulattató recitativókkal keveredik. Meglepőnek tűnhet a hasonlat: Frank Zappa élt sok esetben ilyesfajta - gyakran az invektíva szerepét betöltő - éneklési stílussal. A másik kulcsszó a croon, mely főnévi alakban ismerősen csenghet a Nat King Cole- és Sinatra-opusokat kedvelők fülében. Olyasfajta, többnyire erősen érzelmes énekes stílusra utal a szó, amelyet az angol köznyelv általában humoros értelemben használ a régi slágerek szentimentális előadóira. Nos, a kettő közül az előbbi dominál az új CD-n, ahogy a korábbi Blue Note-anyagon (The Messenger, 1997) is feltűnhetett a hallgatónak a szokatlan, a túlságos érzelemgazdagságot távolságtartással kezelő éneklésmód (pl. a remek Endless-ben vagy a prózai It’s Just A Thing-ben). Elling folytatja, amit megkezdett, s a Freddie’s Yen for Jen vagy a My Love, Effendi meghallgatása után azt is mondhatnánk, az énekes egy, a másokéval összekeverhetetlen „Elling-tone”-ban énekel. Az említett két szám, különösen az első, virtuóz munka: meghökkentőek a hirtelen tempó- és hangmagasság-váltások, a ritmikai játékok gazdagsága a blues-alapon. Az I Feel So Smoochie vagy a The Best Things Happen While You’re Dancing egyszerűbb képlet, előbbit Elling földije, a veterán Johnny Frigo hegedűjátéka teszi színessé.
Most, hogy beköszöntött a post-Sinatra éra, vonzóan könnyed megoldásnak kínálkozik Ellinget Ol’ Blue Eyes-hoz hasonlítgatni, ezt most mégse tesszük meg, mert Joe Lovanóval vagy Bireli Lagrene-nel szemben, akik valóban készítettek Sinatra előtt tisztelgő lemezeket, Elling CD-je csak távoli utalásokat tartalmaz, éneklése valóban oly könnyed, mint a legendás Mr. Chairman-é, de sokkal több scattelési szabadosságot enged meg magának, s zenei világa lényegesen sokszínűbb, mint az elődé: a Where I Belong-ot, a CD egyik legkevésbé irónikus felfogású dalát akár Sting is énekelhetné Branford Marsalis szopránszaxofon-kíséretében; a Too Young To Go Steady egyszerre idézi Chet Bakert és Nat King Cole-t (aki megintcsak a chicagói földik egyike). De a referenciák itt még nem merülnek ki: a már említett The Best Things.., Irving Berlin ismert szerzeményének felvétele a repertoárba természetesen Bing Crosbyt kapcsolja be az Elling-áramkörbe; a Rosa Morena pedig megint egy egészen más világba tesz kirándulást: itt Elling portugálul énekel egy lírai bossa nova darabot: hangja ezúttal annyira fátyolos, amennyire egy lassú sambához illik; a voice lényegesen férfiasabb, mint a barziloké, Jobimé vagy Gilberto Gilé. A sokszínű énekelt jazz-lemezen persze a croonernek is jut hely: a The Very Thought of You és az A Time for Love Elling lírai vénáját dícsérik: a CD címe valószínűleg a szerelmes dalokra utal, érdemes meghallgatni, hogy egy konvencionális témát is mennyire egyénien szólaltat meg hősünk; hangját ismét szélsőségek között hullámoztatja, ezzel a dalok szentimentális tónusát csökkenti, egyben példát ad arra, hogyan lehet (kell?) ilyen dalokat ma érvényesen megszólaltatni.
Máté J. György
.