Mingus/Dolphy – újabb kincsásás a Blue Note-nál

A Hangjegyzet nyári számában oldalas ismertetés jelent meg a Charles Mingus Sextet nemrégiben kiadott Cornell 1964 című dupla CD-jéről. A cikkből szinte minden lényeges információ kiolvasható a lemezeken hallható zenékről és a bőgős előadói módszereiről, úgyhogy az alábbi vázlatban nem annyira az albumra, inkább a „Mingus-jelenségre” szeretnék koncentrálni, bízva benne, hogy a „tegnapi” nyári és a mai őszi cikket összekapcsolva a műfajt még csak kóstolgató Olvasó is felismeri majd e kiadvány jelentőségét.

Napjainkban a világ jobb egyetemein krediteket szerezhetnek a nem zeneszakos hallgatók, ha bejárnak a jazztörténet- vagy jazzelmélet-órákra; a műfaj előadói felléphetnek a korábban csak szimfonikus és kamarakoncerteknek fenntartott zenepalotákban; világhírű klasszikus zenei előadók Kathleen Battle-től Thomas Quasthoffig próbálják ki magukat jazzlemezeken, más zenei tekintélyek, így Ligeti György, fejet hajtanak az improvizációs zene olyan alakjai előtt, mint Miles Davis. Száz évvel a jazz felbukkanása után kezd végképp polgárjogot szerezni e műfaj, s egyes neológ zenetörténészek olyasmit is mernek írni-mondani, hogy a 20. század második felének zenéjét egy-egy kimagasló jelentőségű jazzmuzsikus is, például Thelonious Monk vagy John Coltrane, segített új utakra vezetni.

Hízelgő, és valószínűleg nem is túlzó megállapítás. Ami viszont még bizonyosabb: hogy jazzisták maroknyi csapata már az 50-es években megkezdte a jazz átértelmezését, a képzeletbeli útvonaltérkép átrajzolását. Monk, Davis és Coltrane a nagy újítók között volt, de a felsorolásból nem hiányozhat Lennie Tristano, Ornette Coleman, Sun Ra, Roscoe Mitchell és Cecil Taylor sem. Charles Mingus mint az egyik legkorábbi újító, ugyanennek a forradalmi légiónak a tagja.

A felsorolt muzsikusok mindegyikére érvényes, ha különbözőképpen és különböző mértékben is, hogy a jazz tradicionális formaalakítási sémáit átalakították, esetleg elhagyták, a periodikus, harmóniai vagy metrikai kötöttségek alól kiszabadították előadásaikat, s új stíluseszményeket jelöltek ki. Az újítók alkalmanként az atonalitásig, illetve a kakofón kollektív improvizációig tágították a hard bop kereteket. A pianisták játékában – elsősorban Tayloréban – feltünedeztek a disszonáns clusterek, s a villámsebes futamok mintha nem rendelkeztek volna harmónia- vagy ritmusalappal.

Mingus jellegzetesen az afro-amerikai zenei kultúrán belül hajtott végre forradalmi változásokat, bár az is kétségtelen, hogy zenei gondolkozására az európai impresszionista muzsika felfedezése is hatással volt. Intenzív politikai érdeklődése csak erősítette kompozícióinak és előadásainak afro-amerikai, „black music”-jellegét. S élményvilága alapján ugyan több irányban is fejleszthette volna munkásságát, ő mégis egy komplex, részben a gospelből, a bluesból és a New Orleans-i rögtönző stílusból álló, részben pedig modern, a free zene irányába mutató improvizációs elemekből gyúrt, csak rá jellemző stílusötvözetet valósított meg. A stíluselemeknek ez a differenciáltságot, ugyanakkor párhuzamosságot mutató egysége jellemzi szinte valamennyi híres lemezét. A Cornell Egyetemen felvett anyag a combo-irányító bőgőst profilírozza, aki head-arrangementekkel, s vonóját gyakran karmesteri pálcának használva irányította csapatát. Aligha von le bármennyit is a CD értékéből, hogy Mingus egy már eddig is jól dokumentált periódusának terméke. Korábbi ismereteink szerint az 1964 áprilisi Town Hall-koncert nyitotta e kiszenekari dokumentumok sorát, amit a kétlemezes wupperthali anyag (In Europe Vol. 1 és 2), majd a szintén kétlemezes amszterdami koncert folytatott, s a sort (a bootlegeket nem számítva) a nagy párizsi hangverseny zárta. A Cornell-CD az áprilisi koncerteken hallható zenekar márciusi tevékenységét mutatja be, s jól érzékelteti, hogy az újító komponista-bőgős-zenekarvezető gondolkozása mennyire a hagyományokban gyökerezett: A rejtélyes című ATFW You feloldása természetesen Art Tatum és Fats Waller monogramja; a Sophisticated Lady és a Take The „A” Train Mingus meghatározó Ellington-élményének tükre; a második lemezt záró Jitterbug Waltz ismét Fats Waller-adaptáció.

Vezetési stílusa intuitív volt és felkínáló, következésképp a vele egy hajóban evezők csak maximális empátiával voltak képesek követni a bőgős zenei elképzeléseit, melyekbe a hirtelen tempó- és hangnemváltások épp annyira beletartoztak, mint a mainstream lüktetés, illetve a feszes tempójú, kontrapunktikus bőgőzés.

„Hab a tortán”, hogy az 1964-es Mingus-kiszenekarban a néhány hónappal később már halott Eric Dolphy, a modern jazztörténet egyik kulcsfigurája volt az egyik szólista.

Máté J. György