Will Calhoun: Native Lands

Nem okoz csalódást a Living Colour (1984-1995) soul/rock/stb. együttes egykori dobosa mai hallgatójának sem: továbbra is makacsul ragaszkodik az eklektikus elemekből összeállított repertoárhoz. Jelenlegi zenéjében viszont már a jazz adja az alapízt, de a legtöbb előadás magán viseli a főszereplő sokszínű zenei érdeklődésének, valamint a popzene világában szerzett szakmai tapasztalatainak nyomait. A CD elején egy hagyományos akusztikus kvintettel felvett Afro Blue a bemelegítés, a felkeveréssel kezdődő Pyramids-ban azonban kezdetét veszi a zenei odisszea. Kevin Eubanks szólójában Jimi Hendrix/Vernon Reid indítások érezhetők, Pharoah Sanders pedig azokkal a szelíd szaxofonüvöltésekkel szórakoztatja hallgatóit, melyeket főleg a fiatalok groove-os lemezeire tartogat. Wayne Shorter Nefertitije lágy ambient/electronica csomagolást kap, s Calhounnak a lemez különböző pontjain előbukkanó Afrika-nosztalgiájába is beszivárognak az új idők új hangszerelései dobgépekkel, szintetizátorokkal, loopokkal. Ez már Bill Laswell és Aïyb Dieng ízlésvilága, nem a régi nagyoké, még akkor se, ha Wallace Roney játéka (és persze Marcus Milleré) a Tateich című számban akár Miles Davis hommage is lehetne.

Will Calhount – úgy tűnik – elsősorban a mai hangtechnikák és a zenei tradíciók érintkezési pontjai érdeklik. Ez a kíváncsiság talán még dominánsabb a lemez második részében, ahonnan azonban hiányoznak a CD első felét uraló kiváló fúvósok. Hiányzik a szervező elem, amely köré egy efféle multikulti anyag elrendezhető. Don Cherry lemezein még mindez megvolt. E hiányért a CD mellé kínált interjú/clip DVD se kárpótol.

Máté J. György