Vakrepülés Szőke Nikolettával
A „Vakrepülés”, azaz a Blindfold Test az amerikai Down Beat magazin által meghonosított zenehallgatási próba, illetve játék. A „Vakrepülés”-ben részt vevő jazzmuzsikusnak különböző zeneszámokat kell kitalálnia, véleményeznie, értékelnie, s esetleg a felvételeken hallható muzsikusokat beazonosítania. Az értékelés hagyományosan csillagokkal (*) történik. Az öt csillagos felvétel kiváló, az egy csillagos értékelhetetlenül rossz. A játékot megelőzően a muzsikus semmilyen információt sem kap az egyes zeneszámokról.
Szőke Nikoletta énekesnő 1983. május 8-án született Zalaegerszegen. Zenei óvodába járt, de csak tizennyolc évesen határozta el, hogy énekelni tanul. Nem sokkal később megismerkedett későbbi férjével, Barcza Horváth József bőgőművésszel, aki a jazz irányába terelte érdeklődését. Nikoletta az Etűd Zeneművészeti Szakközépiskola növendéke lett, de ezzel párhuzamosan az Eötvös Lóránd Tudományegyetemet is látogatta, angol-orosz szakon. Amikor a széttartó pályák döntésre kényszerítették, a zene mellett szavazott. Rendszeresen fellépett koncerteken, kezdetben a Szakcsi Lakatos Róbert vezette trióval, majd más formációkban is. Korábban Winand Gábor, jelenleg Bikfalvy Júlia az énektanára. Három és fél év énektanulás és folyamatos koncertezés után beadta jelentkezését a Montreux Jazz Festival által 2005-ben harmadszorra meghirdetett Shure Montreux Jazz Voice Competition nevű versenyre, amelyre az egész világról nevezhettek 30 év alatti énekesek. Mindannyiunk nagy örömére meghívást kapott a mindössze 8 középdöntős közé, akik közül ő került ki nyertesen, valamint a közönségdíjat is ő kapta. Ez az eredmény igen nagy presztízzsel jár, s olyan művészek (Barbara Hendricks, Randy Crawford) ítélték legjobbnak a szereplését, akikre Nikoletta szakmailag feltétel nélkül fel tud nézni. A fiatal énekesnő 2006. januárjában részt vett az IAJE (International Association for Jazz Education) 33. konferenciáján, New York-ban. A mintegy 7000 szakmabeli részvételével megrendezett jelentős jazzeseményen egy nagyszabású kiállítás is mindig része a rendezvénynek, ahol a szakirányú képzést nyújtó oktatási intézmények mellett hangszerkészítők, fesztiválok, management irodák, lemezkiadók mutatkozhatnak be. Természetesen idén is különböző nívós zenei programok szórakoztatták a közönséget különböző helyszíneken, így a Hilton New York-ban, a Sheraton New York Hotelben, illetve a Lincoln Center jazzklubjában. Nikoletta többször is fellépett az említett helyszíneken. Zenekarában a montreux-i gitárverseny győztese, az izraeli Gilad Hekselman, a zongoraverseny első helyezettje, Harold Lopez-Nussa, valamint az amerikai Geoff Newman (bőgő) és Anthony Pinciotti (dob) vett részt. A „Vakrepülés” felvétele 2006. február 11-én készült. Szerkesztette és készítette Máté J. György.
1/ GREETJE KAUFFELD: New York State of Mind (a Greetje Kauffeld Meets Jerry van Rooijen and Jiggs Whigham with his Rias Big Band című lemezről, Mons, 1996. Kauffeld: ének; Jiggs Whigham: harsona).
Azt már az elején leszögezhetem, hogy nem ismerem az előadót, de ha nem csal a megérzésem, viszonylag új felvételről van szó. Gondolkodtam sokat, hogy európai-e az illető vagy amerikai, de a big band kíséret inkább Amerikában jellemző. Nyilván van európai énekes is, aki nagyzenekari kísérettel énekel, de Amerikában ez sokkal általánosabb. A szám hangszerelése is eléggé amerikaias volt. A helyszínek, amelyeket emlegetett és a R&B-re való utalás alapján fekete is lehet az illető, de ezt nem könnyű megmondani. Képzett hangú énekesnő, aki tud bánni a hangjával, elég zenei volt az előadás, és hogy jó énekes, azt a vibratóiról is meg lehetett állapítani, mert általában csak a nagyon jó énekesek rendelkeznek jó vibratóval. Viszont azt a nagyon nagy őserőt nem éreztem benne. Ezért inkább fehérnek tűnik. A swingelésnél se éreztem, hogy nagyon gurul. Úgyhogy tényleg nem tudom, kicsoda, de szerintem amerikai, középkorú és talán fehér énekes, de ebben nem vagyok biztos. Négy csillag, mert az a gurulás nekem egy kicsit hiányzott.
2/ DEE DEE BRIDGEWATER: People Make The World Go Around (az Afro Blue című lemezről, TDK, 1974. Bridgewater: ének; Cecil Bridgewater: trombita; Ron Bridgewater: tenorszaxofon, ütőhangszerek; Roland Hanna: zongora; George Mraz: bőgő; Motohiko Hino: dob, ütőhangszerek).
(Néhány taktus után:) Dee Dee Bridgewater. Elég hamar felismerhető volt, bár megmondom őszintén, nem nagyon hallgatom őt. Nagyon jellegzetes hangszíne és stílusa van. És azt is lehetett hallani, hogy egy nagyon régi felvételét játszottad le, mert a hangja itt még nem annyira beérett, mint a mostani lemezeken. Egyébként ő az az énekesnő, aki hihetetlenül tele van zenével, és a hangja is perfektül képzett, csak néha egy nagyon picit sok… Egyébként nagyon jónak tartom, és akkor lenne számomra tökéletes, ha mindig tudná kontrollálni magát. Lemezfelvételen biztos más, mint élőben, én láttam több koncertjét, ott néha átesik a ló túloldalára, de ezen a felvételen nem volt ez jellemző, inkább az, hogy itt még egy kicsit affektált. Hallottam a számban azokat a bizonyos soulosabb hajlítgatásokat és a halkításokat-hangosításokat. Ezek később lekoptak. De néha még most se tud mit kezdeni azzal, hogy túl sok zene van benne, és akkor kijön belőle…Ezért az apróságért ez is négy csillag, de másfajta négy csillag, mint az előző énekesnél, mert nála hallani azt az őserőt. Ő egy más kategóriájú énekes.
3/ CARMEN McRAE: Bye Bye Blackbird (a The Complete Ralph Burns Sessions Featuring Ben Webster című lemezről, Lone Hill Jazz, 1955-1958. McRae: ének; Ralph Burns: arrangement; Ben Webster: tenorszaxofon; Aaron Bell: bőgő; Mundell Lowe: gitár; Ted Sommer: dob; nagyzenekar).
(Az első taktusok után:) Meglepetésemre az egyik kedvenc felvételemet hallottuk: Carmen McRae, méghozzá a Bye, Bye Blackbird. Róla csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Minden, minden stimmel nála, tényleg. A képzett hangtól kezdve a feelingen át a frazírig, a time-ig. Tökéletes énekesnő. Annyiban is különbözik Dee Dee Bridgewatertől, hogy ő soha nem kezd ripacsoskodni, mindig kontrollálni tudja, hogy tele van zenével. És emellett mindig megőrzi kifinomultságát is. Öt plusz egy.
4/ LENY ANDRADE: Prá machucar meu coração (a Luz Neon című lemezről, Timeless, 1990. Andrade: ének; João Carlos Coutinho: zongora, billentyűs hangszerek; Heber Calura: bőgő; Adriano De Oliveira: dob).
Nagy valószínűséggel brazil előadót hallottunk. Először azt se tudtam, hogy férfit, vagy nőt hallunk. Jó feelingje, jó érzéke van ehhez a muzsikához, hiszen nyilván a saját zenéje, és a time-ja, az egész előadásmódja is jó, de nekem egy kicsit affektáltan bánt a hangszínével. Szeretem, ha egy nőnek bársonyos a hangja, de ez itt túl sok volt. Olyan érzésem volt, mintha nem élő hangszerek kísérnék, hanem szintetizátorok, dobgépek…Valahogy nem szólt jól ez a lemez, túl soft volt, „vendéglátós” hangulat jellemezte. De jó énekesnő, úgyhogy négy csillagot adok.
5/ URSZULA DUDZIAK: Footprints (a The Painted Bird című lemezről, Polonia, 1996-1997. Dudziak: ének).
(Néhány taktus után:) Wayne Shorter Footprints-e szólt. Nem sok jót tudok elmondani erről a felvételről. Talán az alap még nem is lett volna olyan rossz, a harmóniák néha megtetszettek, de attól falra mászok, amikor elviccesítik a zenét. Csak egyetlen embernek áll jól a viccelődés: Bobby McFerrinnek, mert nála közben azt is hallani, hogy közben komolyan veszi, amit csinál. Nála hallani, hogy nagyon súlyos dolgokat játszik, noha fülig érő szájjal adja elő. De amit itt hallottunk, szerintem a zene megcsúfolása. Pláne, ha egy ilyen komoly számról és komoly zeneszerzőről van szó. Úgyhogy nekem egyáltalán nem tetszett ez a megközelítés. A szólóénekes pedig röviden és tömören: bűn rossz. Nincs is hangszíne, egy kis meleg lehelet a hangja. Azt is lehetett hallani, hogy nem nagyon tud énekelni. Az előadásmód is rossz volt, úgyhogy egy csillagot adnék rá. Még annyit, hogy szerintem nem amerikai énekesről van szó, fehér és európai, mivel egy amerikai énekes nem csinálna ekkora paródiát egy Shorter-szerzeményből.
6/ CARMEN LUNDY: My Favorite Things (a Self Portrait című lemezről, JVC, 1995. Lundy: ének; Cedar Walton: zongora; Ernie Watts: tenorszaxofon; Gary Herbig: alt- és basszusfuvola; Nathan East: basszusgitár; Ralph Penland: dob).
Amit rögtön meg tudtam állapítani: hogy fekete énekest hallottunk. Megvolt benne az a mélyről jövő lüktetés, ami áthatja a feketék éneklését. Mintha a ’70-es években készült volna a felvétel, kicsit groove-os volt, fusion-ös, mégis az az érzésem, mintha mai énekesnő lenne. Jó zenekar kísérte, a szaxofonszóló nagyon tetszett, hallatszott, hogy „komoly” zenész játssza. Nagyon hasonló kaliberű énekes, mint Dee Dee Bridgewater. Hasonló a hangszínük is. Hasonlóan képzett a hangja. És ő se tudja mindig kontrollálni, ami benne van. Az szerintem nagyon fontos, hogy egy jazzénekes tudja szabadon kezelni a témát, magát a fődallamot is, de azért minimum egyszer el kell énekelnie jelentéktelen változtatásokkal. Ő már az elején, az első versszaknál túl sokat variált. Inkább akkor ajánlatos variálni, amikor valaki a szólók után visszajön a főtémával. Sok volt egy kicsit nekem. Ha az első énekesre négy csillagot adtam, akkor neki is annyi jár. Legyen négy csillag.
7/ CHRIS CONNOR: Moon Ray (az A Jazz Date With Chris Connor című lemezről, Atlantic, 1958. Connor: ének; Ralph Sharon: zongora; Joe Puma: gitár; Oscar Pettiford: bőgő; Osie Johnson: dob; Eddie Costa: vibrafon, Sam Most: fuvola).
Azt már a gitárintró után lehetett hallani, hogy régi felvétel. De az egész szám előadásmódja jellemző volt arra a korra: nagyon negédes, nagyon lágy, nagyon romantikus. Érdekes, mert elég vastag hangja van a hölgynek, és szívvel énekel, de valahogy mégis olyan, mintha fehér lenne. Elég egyenesen énekelt, alig vibrált, a feketék pedig inkább túl szokták vibrálni az előadást. Túl negédesen hangzott, „nem volt benne dög”. Viszont nagyon képzetten énekelt, főleg felső fekvésben tetszett, nem lehetett hallani a különbséget a váltóhangja és a torokhangja között, és ez nagyon szép volt. Lent már nem annyira tetszett, volt benne egy kis affektálás. Alapvetően jó volt. Ő is négy csillagos.
8/ ANNETT4TETT: Lonely Woman (a Hear I Am című lemezről, Extraplatte, 2003. Annette Giesriegl: ének, elektronika; Stefan Heckel: billentyűs hangszerek; Karl Sayer: bőgő; Ingrid Oberkanins: ütőhangszerek).
Elég modern felvétel hangzott el. Ő is nagyon hasonlít Dee Dee Bridgewaterre. Úgy látszik, Bridgewaternek nagy hatása volt az utána jövő generációra, mert a bemutatott nyolc énekes közül kettő nagyon emlékeztetett rá. Neki is képzett a hangja, és kamatoztatni is tudja ezt. Jól meg tudta valósítani a trombitahangszínt. Az improvizáció eleje jó volt még, de később egyáltalán nem rázott jól. Én nem nagyon szeretem, amikor az énekesek le akarnak venni különböző hangszereket. Érdekes, és színfoltnak jó, de szerintem ez inkább cirkuszi fogás. Inkább az az érdekes, amikor valaki a saját hangszínén ráz, úgyhogy az nagyon hasznos, ha egy énekes sok instrumentális zenét hallgat, főleg fúvósokat, mert nekünk azt a hangzást a legkönnyebb átvenni, de azt én nem annyira szeretem, amikor valaki trombitahangon akar rázni. Nem voltak trombitaszerűek a motívumok és a hangok. Innentől kezdve az egész inkább viccbe ment át. Azt lehetett hallani, hogy ha összeszedné magát, jó énekes lenne, mert megvan minden érzéke hozzá, de néha túlritmizálta a számot, és ettől bugyutává vált. Három csillag.
9/ ITHAMARA KOORAX: Love Dance (a Love Dance. The Ballad Album című lemezről, Som Livre, 2000-2002. Koorax: ének; J.R. Bertrami: elektromos zongora; Alex Malheiros: basszusgitár; Ivan Conti: dob; Sidinho Moreira: ütőhangszerek).
Először R&B-s, később kicsit fusion-ös hangulatú zene volt. (Miután elhangzott, hogy az énekes brazil:) Meglepődve hallom, sose találtam volna ki, hogy brazil. Biztos ott is csinálnak efféle zenéket, de akiket én ismerek, azokra ez nem jellemző. Rögtön hallatszott, hogy fehér, mert nagyon björkös stílusban énekel. Rettenetes mennyiségű affektálás van az énekesnőben, az biztos. Nagyon természetellenesen, mesterkélten énekelt. És ahhoz képest, hogy lemezfelvétel, egyszer-kétszer hamis is volt. Nyilván javítottak a hangon a stúdióban, mégis maradtak intonálási problémák. A hangszíne túl éles, nem hiszem, hogy ennyire furcsa hangja lenne. Biztos, hogy szebben is tudna énekelni. Akkor lágyultam el egy kicsit, amikor vibratózott egy pindurkát. Lehetett hallani, hogy van benne zene, hiszen a rossz énekesek nem is tudnak vibratózni. Két csillag, mert úgy érzem, nem volt hiteles előadás. Nem volt benne vér, ő pedig nagyon el akarta hitetni, hogy van, lehet, hogy ezért lett ennyire mesterkélt a produkció.
10/ RACHELLE FERRELL: Autumn Leaves (a First Instrument című lemezről, Blue Note, 1990. Ferrell: ének; Wayne Shorter: tenorszaxofon; Michel Petrucciani: zongora; Stanley Clarke: bőgő; Lenny White: dob; Pete Levin és Gil Goldstein: szintetizátor).
Már az első ütem eléneklése után tudtam, hogy egy csillagot fog kapni ez a nőszemély. Valami borzadály! Igazából egy csillagot se adnék neki, azt mondanám, ezt már nem minősítem. Nem akarom elhinni, hogyan lehet valaki ennyire arcátlan, hogy ezzel az énekléssel színpadra mer vonulni. És ráadásul ekkora magabiztossággal. Teljesen képzetlen a hangja, és tehetségtelen az előadása. Konkrétan: rossz hangokat improvizált. A harmóniába nem beleillő hangokat énekelt. Az ízlésnek a szikráját se fedeztem fel benne. Szerintem ezt nem is érdemes tovább ragozni, borzalom volt! Zenei sokkhatás volt a számomra. (Miután elhangzottak a kísérők nevei:) Ez az igazi sokkhatás! Amikor amúgy hatalmas muzsikusok az énekesek megítélésében teljesen mellényúlnak. Egyszerűen nem tudom ép ésszel felfogni. Lehet, hogy nincs összefüggés a kettő között? Lehet valaki jó zenész, de egy énekesről nem tudja megállapítani, hogy jó-e? Láttam már ilyet: zseniális zenész egy rossz énekesnél nem vette észre a hibákat, és vígan elhívta játszani. Ilyenkor el szoktam gondolkozni: lehet, hogy a zenészek más füllel hallgatják az énekeseket? Mi énekesek már egy taktus után tudunk rangsorolni az énekesek között, de a zenészeknél mintha ez nem lenne így. Szóval ilyen rosszat mostanában nem hallottam. Ne is kapjon csillagot, nem érdemli meg.
Máté J. György
.