Vakrepülés Mester Dániellel

A „Vakrepülés”, azaz a Blindfold Test az amerikai Down Beat magazin által meghonosított zenehallgatási próba, illetve játék. A „Vakrepülés”-ben részt vevő jazzmuzsikusnak különböző zeneszámokat kell kitalálnia, véleményeznie, értékelnie, s esetleg a felvételeken hallható muzsikusokat beazonosítania. Az értékelés hagyományosan csillagokkal (*) történik. Az öt csillagos felvétel kiváló, az egy csillagos értékelhetetlenül rossz. A játékot megelőzően a muzsikus semmilyen információt sem kap az egyes zeneszámokról.

1980-ban született Székesfehérváron, kétéves kora óta Budapesten lakik. Az általános iskola mellett 9 évesen a kerületi zeneiskolában szolfézs- és gitár-, majd klarinétórákra kezdett járni, első helyezést ért el budapesti gitár-, majd szolfézsversenyen, illetve klarinét országos versenyen. Az általános iskolát követően a Budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában folytatta zenei tanulmányait klarinét-főtárgy szakon. Részt vett a szakiskolások fafúvós versenyén, és harmadik helyezést ért el. A szakiskolában külsős volt, közismereti tanulmányait a Madách Imre Gimnáziumban végezte. A „konzis” évek alatt a szülei által vásárolt szaxofonnak köszönhetően 17-18 évesen érdeklődése a könnyűzene, de legfőképpen a jazz felé fordult. Konzervatóriumi tanulmányait nem fejezte be, a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem hallgatója lett, ahol 2005-ben diplomázott.

Mindeközben először autodidakta módon, később Zsemlye Sándor tanári irányításával  szaxofonozni kezdett, majd hirtelen elhatározásból beadta a jelentkezését a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Tanárképző Intézetének jazz-tanszakára, s felvették. A jazz-tanszakon a tavalyi évben szerzett diplomát. A jazz-tanszak első évének vége óta tagja az Oláh Szabolcs Kvartettnek. Két éve tagja a Szendőfi Balázs által vezetett Piccolo Inn nevű fúziós zenekarnak szopránszaxofonosként. Szintén körülbelül két éve játszik a Patrizio Baeza Latin Band-ben tenorszaxofonosként.

Fekete-Kovács Kornél zenekarvezető meghívta a 2005-ben megalakult Modern Art Orchestrába a második altszaxofon szólam betöltésére. A Modern Art Orchestra repertoárja tartalmazza két kompozícióját, a Chapter Two és a Sétálgatás és fütyörészés címűeket. Ez utóbbi szerzeménye a 2006. novemberben-decemberben, a Magyar Jazz Szövetség által megrendezett jazz-zeneszerző és –hangszerelő versenyen a zeneszerzés kategóriában harmadik helyezést ért el.

2007 februárjától a Magyar Rádió által működtetett Stúdió11 zenekar altszaxofonosa. A 2007 márciusában, Brémában megrendezett Jazzahead elnevezésű nemzetközi jazz-találkozóra szerveződött European Exchange Nemzetközi Big Band altszaxofonosa. Az idén márciusban és áprilisban lezajlott, a Dél-Floridai Egyetem által meghirdetett nemzetközi jazz big band hangszerelő versenyen a 30 év alatti kategóriában dobogón végzett Michael Brecker Naked Soul című kompozíciójának big band-re való áthangszerelésével. A „Vakrepülés” felvétele 2007. április 11-én készült. Szerkesztette és készítette Máté J. György.

WAYNE SHORTER: Angola (az Alegría című lemezről, Verve, 2003. Shorter: tenorszaxofon; Brad Mehldau: zongora; John Patitucci: bőgő; Terri Lyne Carrington: dob; Alex Acuña: ütőhangszerek).

Ez egy Wayne Shorter-felvétel volt. A lemezt nem ismerem, viszont van egy DVD-m, amin Shorter a kvartettjével és egy német nagyzenekarral lép fel, és ott is játsszák ezt a számot. Shorterrel kapcsolatban az a véleményem, hogy ő az egyik legőszintébb szaxofonos a világon. Egyesek mágusként tisztelik, én viszont úgy gondolom, hogy amikor improvizál, mindennemű gátlás és kötöttség nélkül azt játssza, ami az eszébe jut, nem nagyon használ figurákat, patterneket, s ezért van, hogy amikor ő szólózik, olyan érzésünk támad, hogy itt valami megismételhetetlen történt. Öt csillagot érdemel.

SCOTT HAMILTON: It Had To Be You (a The Red Door című lemezről, Concord, 1998. Hamilton: tenorszaxofon; Bucky Pizzarelli: gitár).

Nem ismerem a felvételt, és azt se tudom, ki volt a szaxofonos. Mindenképpen valamelyik régi nagy mester lehet. Hasonló felállást csak egyet ismerek: Zoot Sims és Joe Pass közös lemezét, de arra az előadásra pusztán a hangszerek összeállítása emlékeztet. Nem vagyok biztos benne, talán Hank Mobley volt a szaxofonos? (A tagadó válasz, illetve Scott Hamilton nevének elhangzása után:) Scott Hamilton? Pedig van tőle egy CD-m. Hamiltont sokat hallgattam, de mindig az volt a benyomásom, hogy túlságosan a régiek nyomdokain halad, nincs benne elég eredetiség. Három csillagot adok neki.

CHARLES LLOYD: Bharati (a Hyperion With Higgins című lemezről, ECM, 2001. Lloyd: tenorszaxofon; Billy Higgins: dob; John Abercrombie: gitár; Larry Grenadier: bőgő; Brad Mehldau: zongora).

Most mondani fogok egy nevet, nem túl gyakran hallgattam a zenéjét, de mégis valahogy rá kell tippelnem. Charles Lloyd? Csak egyszer-kétszer hallottam őt, ebből az avantgarde stílusból következtettem, hogy ő lehet a megoldás. Mellesleg az ő zenéjét is DVD-ről ismerem, de még a régi együtteséét, ahol Jack DeJohnette dobolt és Keith Jarrett zongorázott. Ott még egészen más a hangszíne, mégis össze lehet kapcsolni a két felvételt. Jellegzetesek nála a lentről induló, és fent kikötő futamok…, de részletesebb véleményt nem merek mondani a munkásságáról, mert nem ismerem. Ez a szám most nagyon tetszett, egy órán keresztül tudnám még hallgatni. Öt csillag.

JOE HENDERSON: Ask Me Now (az An Evening With Joe Henderson című lemezről, Red, 1987. Henderson: tenorszaxofon; Charlie Haden: bőgő; Al Foster: dob).

Nem mai szaxofonos, az biztos. Az ő stílusa is az avantgarde-ba hajlik. Van egy-két tippem, olyan szaxofonosok, akiknek csak a kései munkáit ismerem…például Archie Shepp. (A tagadó válasz után:) Ez is olyasmi zene volt, mint az előző: odafigyelve kell hallgatni. Beülök egy fotelbe, és koncentrálok. A szaxofonjátékban semmi visszafogottság sem volt. Jó értelemben véve ösztönös játékost hallottunk. Technikai érdekességként egy-két különös akkordfelbontást említhetek. (Joe Henderson nevének elhangzása után:) Úristen! Úristen! Pedig őt rengeteget hallgattam! Nem akarom önmagamat felmenteni, de itt mintha egy kicsit másképp játszana, mint az általam ismert lemezeken. Nem értem, hogy a hangszer legnagyobbjainak felsorolásakor gyakran nem említik a nevét. Szerintem ő ott van a legkiválóbbak között. Ami nekem a legkedvesebb: a big band lemeze. Úgy emlékszem, ő készítette az arrangement-okat is, úgyhogy mint nagyzenekari hangszerelő is a szívem csücske. A hangszínét is nagyon szeretem. Bakelitfúvókát használ, amitől sokkal lágyabb lesz a tónusa. Az egyik kedvencem, úgyhogy furcsa, hogy nem ismertem rá, de a hangszíne azért ismerős volt. Öt csillag.

DAVID MURRAY: Cousin Mary (a Special Quartet című lemezről, Columbia/DIW, 1990. Murray: tenorszaxofon; McCoy Tyner: zongora; Fred Hopkins: bőgő; Elvin Jones: dob).

Ez az, amire a szaxofonosok azt szokták mondani: „varacskos sound”. Olyan szám, amiben már eleve benne van a „dög”. „Ellentmondást nem tűrő hangzás”, ahogy Tóth Viktor fogalmazna. Füstös, hogy még egy jelzőt mondjak. Nem Coltrane-szerzemény? Locomotion a címe? Rajta volt az Africa/Brass albumon, nem? (A tagadó válasz, illetve a szám címének elhangzása után:) Sajnos még így se tudom, ki a szaxofonos. Bluest játszott, de igen szabadon bánt a harmóniákkal. Összehasonlításképp: amikor Sonny Rollins játszik bluest, végig bennmarad a blues-skálákon és a bluesos hangzáson, aki itt fújt, az határozottan kívül helyezte magát e kereteken. Öt csillag, nekem nagyon tetszett. (David Murray nevének elhangzása után:) Nem ő az, aki Balogh Kálmánnal játszott néhány évvel ezelőtt? Érdekes, hogy épp vele kapcsolatban idéztem Tóth Viktort, ugyanis annak idején kérdeztem tőle, milyen volt a Murray-koncert, és akkor használta a már idézett kifejezést.   

STANLEY TURRENTINE: Keep On Keepin’ On (a Do You Have Any Sugar? című lemezről, Concord, 1999. Turrentine: tenorszaxofon; Andy Martin: harsona; Kei Akagi: zongora; Mike Miller: gitár; Abe Laboriel: bőgő; Harvey Mason: dob; Alex Acuña: ütőhangszerek).

Ez a felvétel később készült, mint az eddig hallottak. Nagyjából a ’80-as években, esetleg később keletkezhetett. A sound alapján úgy érzem, hogy egy idős szaxofonos játszik egy fiatal zenekarral. Az „idős” szó egyébként itt egyáltalán nem bíráló élű! Megint tippelni fogok, és megint olyasvalakire, akitől nagyon kevés felvételt hallottam. Az itt hallottak alapján eléggé bluesosan játszik. Stanley Turrentine? Négy csillagot adok rá.

COLEMAN HAWKINS: Lover Come Back To Me (a Supreme című lemezről, Enja, 1966. Hawkins: tenorszaxofon; Barry Harris: zongora; Gene Taylor: bőgő; Roy Brooks: dob).

(A szám közben:) Ben Webster? (Később:) De azt is el tudom képzelni, hogy valami kései Coleman Hawkins. Őszintén megmondom, néha úgy hallottam, hogy a hangjai már nem gurulnak annyira, mint a korábbi felvételein. Nincs már meg benne a korábbi határozottság. Talán az öregkor, talán a sok személyiségromboló szer, amit az élete során magához vett, nem tudom. Persze az íz, a hangszín még a régi. Szívesen belehallgatok a felvételeibe, de nem keresem őket. Négy csillagot adjunk neki.

JAVON JACKSON: In This Corner (a Have You Heard című lemezről, Palmetto, 2005. Jackson: tenorszaxofon; Mark Whitfield: gitár; Dr. Lonnie Smith: orgona; Kenny Davis: basszusgitár; Terreon Gully: dob).

Annyit rögtön elmondhatok érdekességként, hogy a szaxofonos bakelit-, nem pedig fémfúvókán játszott, aminek sokkal ércesebb lenne a hangja. Nagyon szép tónussal fújt. Viszont ebben a jazzrockos stílusban kicsit visszafogottnak tűnt az előadás. A sound jó, csak nincs benne elég kitörés. Hiányoznak a nagyobb csúcspontok, legalábbis első hallásra. Most könyörtelen leszek, és csak három csillagot adok rá.

CHRIS POTTER: The Source (a Gratitude című lemezről, Verve, 2001. Potter: tenorszaxofon; Kevin Hays: zongora; Scott Colley: bőgő; Brian Blade: dob).

(Néhány taktus után:) Chris Potter Gratitude című lemezéről az első szám, amit, azt hiszem, Coltrane-nek ajánl. Chris Pottert szerintem valamennyi mai szaxofonos előszeretettel hallgatja. Nem mondok újat azzal, hogy egészen újfajta módon szólaltatja meg a hangszert, hihetetlen a technikája, hihetetlenek a dallamai, újszerű a frazírozása, izgalmasak az újszerű staccato hangjai. Annyit azért megjegyzek, hogy sokkal jobban szeretem szólistának, mint komponistának. Hogy miért? Szeretem, amikor egy szám szép, és megnyugtatja a lelkemet, az ő szerzeményei pedig kicsit „őrültek”, izgágák, sehol egy nyugvópont. Láttam egy remek koncertjét a Mezzo tévén, ott volt egy „szép” melódiája, s mint később kiderült, azt nem ő írta. Öt csillag, egyértelműen.

HANK MOBLEY: Goin’ Out Of My Head (a Reach Out! című lemezről, Blue Note, 1968. Mobley: tenorszaxofon; Woody Shaw: trombita; Lamont Jackson: zongora; George Benson: gitár; Bob Cranshaw: bőgő; Billy Higgins: dob).

Ez a felvétel a ’70-es években keletkezhetett, maga a szám kicsit soulos hangvételű volt. De a szaxofonos nevét nem tudom. Első hallásra nem ragadta meg a fantáziámat ez a zene. (Hank Mobley nevének elhangzása után:) Nekem jobban tetszettek a korábbi felvételei, amiken hagyományosabb jazzt játszik, a szokásos módon a harmóniákra szép motívumokat fúj. Fiatalabb kori lemezein mintha flottabbul szólt volna a hangszere. Ez a szám csak három csillagot érdemel.

Máté J. György