Vakrepülés Harcsa Veronikával

A „Vakrepülés”, azaz a Blindfold Test az amerikai Down Beat magazin által meghonosított zenehallgatási próba, illetve játék. A „Vakrepülés”-ben részt vevő jazzmuzsikusnak különböző zeneszámokat kell kitalálnia, véleményeznie, értékelnie, s esetleg a felvételeken hallható muzsikusokat beazonosítania. Az értékelés hagyományosan csillagokkal (*) történik. Az öt csillagos felvétel kiváló, az egy csillagos értékelhetetlenül rossz. A játékot megelőzően a muzsikus semmilyen információt sem kap az egyes zeneszámokról.

Harcsa Veronika fiatal jazzénekesnő a Fazekas Mihály Gimnáziumban érettségizett Budapesten. Nem zenészcsaládba született, tehetségét először a zeneiskolában bontakoztatta ki. Zongorázott és szaxofonozott (alt, bariton), dalait ma is főleg zongora segítségével írja. A Műszaki Egyetemen informatikát tanult, majd 2008-ban diplomázott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola jazz tanszékén. 2005-ben alapította saját jazz-zenekarát, mellyel még ugyanabban az évben elkészítették Speak Low című, jazz standardeket feldolgozó lemezüket. A Speak Low 2007. júliusában jelent meg Japánban a Nature Bliss kiadónál, és megjelenésekor rögtön a legnagyobb japán lemezbolt-hálózat, a Tower Records vokális jazz eladási listájának élére ugrott.

Az énekesnő kvartettjével jelenleg saját szerzeményeit adja elő. You Don’t Know It’s You című, 2008. januári albumukon tizenhárom saját dal hallható. A lemez 2008. áprilisában Japánban is megjelent, és szintén listavezető lett. Május elején kinti kiadójuk meghívásának eleget téve a kvartett nagy sikerű turnét adott Japánban.

2008. novemberében az A38-on teltház előtt mutatták be az énekesnő legújabb szerzeményeit tartalmazó Red Baggage című lemezt.

Számos jazz-szereplésén kívül Harcsa Veronika kortárs művészeti és elektronikus zenei produkciók aktív résztvevője. Az Erik Sumo Band énekese, énekel az Off Társulat két kortárs táncos koreográfiájában: a Fészek és a Szomjas vagyok című előadásokban. Puskás Tamás rendezésében a Centrál Színház Shakespeare: A velencei kalmár című előadásának zeneszerzője, zenekarával az előadások élő kísérője. Vendégként olyan zenekarokkal dolgozott együtt, mint a Nicola Conte Jazz Combo, a Thomas Siffling Trio, a Pannonia Allstars Ska Orchestra, a Korai Öröm, Freestyle Chamber Orchestra, a Budapest Jazz Orchestra, a Fugato Orchestra és a Colorstar.

Különféle zenei fesztiválok résztvevőjeként fellépett már Japánban, Németországban, Ausztriában, Svájcban, Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Izraelben, Görögországban, Szlovákiában, Szerbiában és Romániában.

A 2007-es Budapest Fringe Fesztiválon „A FRINGE LEGJOBB HANGJA" díjat nyerte.

Jelenleg, korábbi projektjei mellett, Kaltenecker Zsolt, Gyémánt Bálint és Andrew J társaságában elektronikus zenét ad elő a Bin-Jip zenekarban.

A „Vakrepülés” felvétele 2010. június 23-án készült. Szerkesztette és összeállította: Máté J. György.

LAURA FYGI: I Will Wait For You (a Watch What Happens című lemezről, Mercury, 1997. Fygi: ének; Louis van Dijk: zongora; Chris Laurence: bőgő; Harold Fisher: dob; Michael Davis: koncertmester; Michel Legrand: hangszerelés).

Jól ismerem a dalt, egy Michel Legrand-szerzemény. Az 1990-es években készülhetett ez a felvétel, akkoriban a modern big band-hangzás már a reneszánszát élte. A hajlításai alapján azt hiszem, fehér bőrű énekesnő lehet. Kicsit Dianne Reeves világát idézi az előadás, de ennek az énekesnek füstösebb az orgánuma. Érdekes, hogy csak egyszer hangzott el a téma, ez nem mondható szokásos standard-tolmácsolásnak. Úgy érzem, azért választották ezt a különleges szerkezetet, mert az énekes nem akart többet, mint szépen elénekelni a dalt. Nekem tetszik ez a megoldás. Az arrangement végén még hárfát is alkalmaztak, a lezárás szintén jól sikerült.

DIANNE SCHUUR: My Favorite Things (a Some Other Time című lemezről, Heads Up, 2008. Schuur: ének; Randy Porter: zongora; Dan Balmer: gitár; Scott Steed: bőgő; Reggie Jackson: dob).

Nnenna Freelon-stílust hallottam. Főként a frazírozásban. Ugyanakkor a hangszerelés és a time európai előadót sejtet. Különös keveréke ez a zene az amerikai és az európai jazznek. Az összjáték pedig a pophoz közelítette a felfogást. Szintén a ’90-es években, talán még később készülhetett a felvétel. Egy musical, A muzsika hangja betétdaláról van szó, My Favorite Things. Unos-untalan feldolgozzák a darabot. Az én fülemben ez a szám John Coltrane híres előadásához kötődik. Etalon-felvétel, Coltrane után már nagyon nehéz bármit is hozzátenni ehhez a témához. Ez az énekesnő persze más úton jár, mint a szaxofonos, de lényegesen újat nem tud mondani. Tisztességes munka.

ROBERTA GAMBARINI: No More Blues (az Easy To Love című lemezről, In & Out Records, 2006. Gambarini: ének; Tamir Hendelman: zongora; Chuck Berghofer: bőgő; Joe La Barbera: dob).

Az előadást hallgatva Roberta Gambarini és Szőke Niki neve ugrott be. Gondolom, azért, mert az ízlésviláguk sok mindenben megegyezik. Gambarinit élőben is láttam az A38-as hajón. Őszintén szólva ott nem nagyon tetszett. Balladákkal kezdett, nem jól igazította a repertoárt a helyszínhez. Lemezein képzett hangú énekesként mutatkozik meg, felfogását leginkább a hagyományőrzés jellemzi. Szép, amit énekel, nem lehet belekötni a produkcióba, de engem nem hoz lázba.

JONI MITCHELL: The Man I Love (Herbie Hancock Gershwin’s World című lemezéről, Verve, 1998. Mitchell: ének; Herbie Hancock: zongora; Wayne Shorter: tenorszaxofon; Ira Coleman: bőgő; Terri Lyne Carrington: dob).

[Az első néhány taktus után:] A Herbie Hancockkal készített Joni Mitchell-lemezről van szó. Nagyon szeretem őt. És a pályája is érdekes ívű. Folkénekesként indult, és elég hamar lett belőle sztár. Az érési időszak után kezdett jazzistákkal dolgozni. Tény, hogy mindegyik korszakában sikerült megtalálnia a maga egyéni hangját. Zeneszerzőnek is nagyszerű. Azok a lemezei, melyeket Pastoriusszal készített, teljesen egyediek. Amit énekel, az a jó értelemben vett pop és a magas jazz izgalmas keveréke. A mai napig megmaradt kapcsolata a jazzel. Közben persze lírai szopránból – a cigaretta és még ki tudja, mi minden miatt – kontraalttá vált. Ebben a dalban az első hang után egy fekete énekesnő ugrik be az embernek, s csak később, egy-egy hajlításból lehet rájönni, hogy ez bizony Joni Mitchell.

TIZIANA GHIGLIONI: Prelude To A Kiss (a My Essential Duke című lemezről, Philology, 1995. Ghiglioni: ének; Lee Konitz: altszaxofon; Giovanni Ceccarelli: zongora; Attilio Zanchi: bőgő; Gianni Cazzola: dob).

Mostani felvételnek hallom, úgy értem, a ’90-es években készülhetett a hangkép alapján. Két lehetőségen is gondolkoztam. Esetleg skandináv előadó is lehet, ugyanis az északi országokban szintén gyakori a jazz-standardek efféle puritán tolmácsolása. Vagy talán mégis amerikai. De ha az, nem ugrik be név. Annyit mondhatok, hogy a hangja szépen képzett, talán egy kicsit édeskés. A kíséret átlagos volt, nem vitt közelebb a megoldáshoz.

HELEN MERRILL: Yesterdays (a Just Friends című lemezről, EmArcy, 1989. Merrill: ének; Stan Getz: tenorszaxofon; Joachim Kühn: zongora; Jean-François Jenny-Clark: bőgő; Daniel Humair: dob).

Elég karakteres hang, de nem lehet már fiatal, fáradság érződik rajta. Különös keverésű zene. Érdekes az atmoszférája. Épp a visszafogottságtól érdekes ez az előadás.

SHIRLEY HORN: Just In Time (az I Love You, Paris című lemezről, Verve, 1994. Horn: ének, zongora; Charles Ables: bőgő; Steve Williams: dob).

[A szám közben:] Carmen McRae? Akire még gondolhatok, az Shirley Horn, de ő nem szokott ilyen dinamikával énekelni. A dinamika alapján inkább Dee Dee Bridgewaterre szavaznék. [Shirley Horn nevének elhangzása után:] Különös felvétel. Eddig csak balladákat ismertem tőle. Balladaénekesnek teljesen alapvető.

SILJE NERGAARD: Japanese Blue (az At First Light című lemezről, EmArcy, 2001. Nergaard: ének; Tord Gustavsen: zongora; Harald Johnsen: bőgő; Jarle Vespestad: dob; Arve Henriksen: trombita).

Akinek a neve elsőre beugrott, az Victoria Tolstoy. Ez az előadó szintén skandináv lehet. Ott volt divatban ez a stílus. A trombitálás nagyon karakteres, északon ez gyakran meghatározó színfolt a zenében. Gondoljunk csak Nils Petter Molvaerre. [Silje Nergaard nevének elhangzása után:] Ő lett volna a következő tippem. Egy-két éve mintha lecsengőben lenne az általa művelt stílus, ez a popos skandináv jazz. Hangulatos zene, nem mély, de nem is akar annak látszani.

BLOSSOM DEARIE: Satin Doll (a Blossom Time At Ronnie Scott’s című lemezről, EmArcy, 1966. Dearie: ének, zongora; Jeff Clyne: bőgő; Johnny Butts: dob).

Nem tudom, ki az énekesnő. Tény, hogy kislányos bájjal ad elő. Lisa Ekdahl énekel kicsit hasonlóan. Autentikus koncerthangulata van a lemeznek, talán csak egyetlen mikrofont lógattak be a zenészek közé. Bájos produkció, bár semmi különleges nem történt benne. A természetes hangvétel volt a fő értéke.

HELÉN ERIKSEN: Arms Around You (a Standards című lemezről, Blue Note, 1996. Eriksen: ének, szaxofon; Tommy Tee: programozás, scratching; H.P. Gundersen: billentyűs hangszerek, gitár).

Nem ismerem ezt a felvételt. De érdekes példája annak, hogyan épül be napjainkban a jazz más műfajokba. Beadie Bell és mások gyakorlata ugyanezt a jelenséget mutatja meg. Itt például hip hop alapot hallottunk. És ugyan sok effektet tettek az énekesnő hangjára, mégis hallatszott a hajlításain, hogy régebben énekelt hagyományosabb jazzt is.

Máté J. György